Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Nyerges Gábor Ádám: Detonációközeli állapot
25 Nyerges Gábor Ádám Detonációközeli állapot CICKÓK. Schneider 10 óra 47 perckor cickókat nézett. Azaz, bár nézhette volna. De ugye az etikett, vagy mi ez a hülyeség, hogy ugye nem nézhet. Nem nézhet oda, nem hogy nyíltan, de még lopva is csak nagyon óvatosan. Mellette pedig a Pintér Kata, a cickóival. Miniszoknyában. Hogy meg kell vadulni, de ugye, nem lehet. A Katát későbbre tartogatta, nála még nem próbálkozott be, de persze, az ember, ha kellően rugalmas, a Kata bizonyára elég rugalmas, bóklásztak el a gondolatai, szóval, mivel ő Schneider elég rugalmas, ezért most, a különleges helyzetet is figyelembe véve, adott esetben akár előbbre is veheti a Katát a sorban, mert hát, végül is, próba szerencse. Direkt hagyott a gimi vége felé is pár jobb csajt, egyrészt nem is lett volna szerencsés mindjárt minden lehetőségét túl korán ellőnie, másrészt közben ezek a lányok is jobban megismerik, hátha. És tessék, a munkája, vagy hát, inkább: önmegtartóztatása, mértéktartása gyümölcse. Itt ül mellette a Pintér, a cickóival (CICKÓK!), miniszoknyában, ő szólította meg! Nem ám, hogy oda kell szerencsétlenkednie, hogy nem akar-e valamiről beszélgetni vele, nem. Idejön a jócsaj, mint dögös légy, magától a pókhálóba, megkérdezi, hogy leülhet-e (CICKÓK!), és tessék, már itt is ül, már beszélget vele, centikre tőle, és közben még szőke is, és hát ez az őrjítő, hogy szinte belátni, még nagyon meg se kéne erőltetnie magát, csak ugye a szemkontaktus. Ami közben jó azért, az mindig jó jel, csak hát a... CICKÓK. És halkan beszél, ő is halkan felel hát, közelebb, még közelebb (CICKÓK!) kell húzódni, a lábuk mindjárt összeér, hopp, hozzá is ért a térde, hál’ istennek, hogy a lassan már nyárelőbe forduló késő tavasz okán ma már rövidnaciban jött, bőr a bőrrel, jaj bocs, így a Pintér, ő meg ó, semmi baj, vigyorog legmegnyerőbb hamiskásságával, legyen-e, legyen-e még az is, na jó, kettőt ránt a szemöldökén olyan huncut mód, vagy ez már túlzás volt, na mindegy, a szemöldök már el van vetve, de háhá, a Kata nevetgél, és csak kicsit megy arrébb, hogy ne érjenek össze, pedig, atyaég, ha csak még egy kicsit összeérhetne vele, hát, hát talán tényleg jobb is, hogy nem, mert itt bizony kő kövön nem maradna az osztályteremből. Csak ne kéne közben figyelnie, csak lehetne lefagyasztani a pillanatot, nem is a pillanatok egymásutánját, csak mondjuk ezt az egyet, olyan tíz-tizenöt percre, ahogy a Kata épp nyitja azt az ajakfényes kis száját, de még nem jön ki (Részlet a Mire ez a nap véget ér munkacímű, készülő regényből)