Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Lengyel András: Buzinkay Géza sajtótörténeti összegzés-kísérletéről
122 tesen e sorok íróját is). A szakmai konvenció azért nem ad jó alapot a munkához, mert – hihető-e az olvasó számára, vagy sem, de tény – egyetlen jelentős lap korszerű, monografikus földolgozása sem áll rendelkezésünkre. Még olyan, irodalmilag kiemelt fontosságúként kezelt folyóiratról, mint a „közismertnek” vélt Nyugat , sincs egységes nézőpontú, szisztematikus empirikus kutatáson alapuló, minden lényeges összefüggésre kiterjedő monográfia – noha e lapról igen sokat, lassan már könyvtárnyit összeírtak. De, jó esetben, csak fragmentumokat és vázlatokat, többnyire pedig szimpla fecsegéseket. A napilapok esetében pedig, értelemszerűen, még rosszabb, sokkal rosszabb a helyzet. Olyan, más-más szempontból, meghatározóan fontos napilapokról például, mint az Az Est vagy a Világ, bizony a máig legjobb írás egy-egy repertórium-előszó: a Vásárhelyi Miklósé és a Litván Györgyé. S vannak lapok, fontos lapok, amelyeknek még ez sem jutott. A sok Magyar Hírlap közül az időrendben első, amelyet egyik neves (s igen okos) munkatársa később, visszatekintve a maga kora legjobb lapjának mondott, eddig még egy alapos és átfogó tanulmányt sem kapott: örülhetünk egyes részletek földolgozásának. S a példák szinte számolatlanul folytathatók lennének. A „vidéki” vagy „határokon túli” lapok földolgozottságát illetően pedig még rosszabb a helyzet, jóllehet ezek közül több is meghatározóan fontos volt – a szegedi Délmagyarország például, amely nagy korszakában (1923/25–1938) alighanem a legjobb magyar vidéki napilap volt, egy pesti, soproni vagy nyíregyházi sajtókutató számára ma is tökéletes terra incognita. Monografikus földolgozására pedig egyelőre még számítani sem lehet. S így tovább. (E helyzetet komplikálja, hogy az újabb keletű magyar médiatudományi divatok történeti szempontból többnyire szinte teljesen irrelevánsok. Történeti anyagföltárás és leírás helyett voltaképpen csak „korszerűnek” vélt médiaideológiákat adoptálnak, húznak rá a magyar anyagra, s egy-egy médiumot már nem is leírni akarnak, „csak” – átvett minták alapján – a médiumokról való gondolkodás módját akarják előírni. Ez pedig, ne legyenek kétségeink, szimpla – indoktrináció. Ám a sajtótörténet-írás nem ez: a sajtótörténet-írás, ha megfelel elnevezésének, leíró jellegű kritikai történettudomány.) Summa summarum: Buzinkay Géza e ponton túl sokat ígér és vállal magára. Sem ő, sem – legalábbis egyelőre – más sem tudja teljesíteni. A kérdés az: áthidalható-e, s ha igen, miképpen ez a kutatástörténeti „adottság”? A könyv voltaképpen Buzinkay Géza kísérlete a problémamegoldásra. Eljárása, rövidre fogva, a következő. Eleve lemond az extenzív teljességről. A tárgyalt és/vagy hivatkozott hírlapok és folyóiratok köre erősen redukált, az informálisan létező kánon szerint szelektált. Az így kiválasztott periodikák aránya a teljes készlethez képest kezdetben magasabb (a viszonylag kevésből relatíve többet meg lehet, s meg is kell említeni), a kiadott lapok számának robbanásszerű megnövekedése után viszont ez az arány romlik: a nagyon sokból már csak jóval kevesebb tárgyalható/említhető. Az extenzív teljesség szempontjából adódó „hiányokat” a sajtó intézményrendszerének határozott szempontok szerinti típusokba sorolása, jellegzetességeik bemutatása „pótolja”. Ez nemcsak kényszer szülte megoldás, de megvan saját immanens, sajtótörténeti logikája is. A nyomtatott sajtó, mint intézmények meghatározott rendszere, ugyanis mindig bizonyos lehetőségtípusok halmaza. Sok minden megkülönbözteti egyik lapot a másiktól (pl. a címe, munkatársi gárdája, irányzati „árnyalata” stb.), de e lapok, minden elválasztó momentum ellenére jellegük szerint csoportosíthatók, besorolhatók a lehetséges variációk valamelyikébe. Az pedig, ami a látszólag nagyon különböző, „egyedi” lapokat összekapcsolja, automatikusan tagolja a médiaszerkezetet. Ezeknek felismerése és leírása sajtótörténészi teljesítmény. Ha tetszik, egy fontos vonatkozásban kárpótlás az egyediség részletező bemutatásának elmaradásáért. Buzinkay Géza médiatudományi fölkészültsége és tájékozottsága e ponton előnyösen különbözteti meg őt a korábbi sajtótörténet-írás általános gyakorlatától. A könyv legerősebb oldala éppen a lapok jellegének és a kialakuló sajtóműfajoknak a rövidre fogott, de
