Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Lengyel András: Buzinkay Géza sajtótörténeti összegzés-kísérletéről
123 módszeres és következetes bemutatása. A viszonylag hosszú történeti korszakból adódó problémákat két különböző módon oldja meg. A korai időszak történetét, amit ő empirikusan nem kutatott, de viszonylag nagy irodalma van, s már több kutatónemzedék dolgozott föltárásán és leírásán, „megtanulja”, saját nézőpontrendszerébe integrálva, könyve terjedelméhez mért terjedelemben rekapitulálja, összegzi. Ez nemcsak praktikus, de teljesen legitim eljárás is egy összefoglaló mű esetében – minden részletet egyetlen kutató sem mutathat be csak a saját, autopsziás kutatásaira hagyatkozva. Kell, s ez esetben lehet is, az elődök munkájára támaszkodni. A szerző oktatói múltja, rutinja e ponton jól kamatozik. Ez a megoldás azonban a záró időszak, az úgynevezett „rendszerváltás” felé vivő sajtótörténeti periódus bemutatásakor nem járható. Az erre vonatkozó érdemi szakirodalom szűkös és esetleges, s a lassan mozduló magyar történeti kutatás kontextusában még nem is nagyon „történeti” korszak, hanem – homályos, zavaros és bizonytalanul megítélhető – félmúlt. Itt, túl a kevés, mégiscsak használható irodalmon, a szerzőnek a saját „kortársi” és „olvasói”, még szükségképpen amorf tapasztalataira kell hagyatkoznia. Ez sem egyedi kutatástörténeti helyzet persze: minden, félmúltból történelemmé váló periódus első történeti leírásakor jelentkezik ez a probléma. S elsőre nem is igen lehet tökéletesen megoldani. A kísérlet azonban a félmúlt történetivé avatására megspórolhatatlan. Azzal, hogy a könyv elmegy a határpontig, szolgálatot tesz a további kutatásnak – mert bizonyos összefüggéseket láthatóvá tesz, bizonyos megoldatlanságokra pedig, éppen leíráskísérlete révén, akaratlanul is felhívja a figyelmet. A könyv legmegnyugtatóbban megoldott részei persze azok a periódusok és összefüggések, amelyeket a szerző maga is elsődlegesen kutatott. 4 A könyv centruma – szerkezetileg is, terjedelmileg is, legfőképpen azonban szakmai erősség szempontjából – a 177. oldaltól a 390. oldalig terjedő rész: időben ez kb. az 1860-as évektől az 1944-ig terjedő időszak. Ennek is főleg első, nagyobbik része, a fejleményeket 1918-ig végigkövető fejezetek. Ez, azt kell mondanunk, nem véletlenül van így, a szerző elsősorban az úgynevezett dualizmus korának szakértője, e korszakra vonatkozóan végezte a legtöbb, legeredetibb s legfontosabb saját kutatásait. S e fejezeteken belül a viszonylag kevésbé elmélyült vagy kidolgozott részletek is kutatói alkatának függvényei. Buzinkay Géza ugyanis elsősorban s mindenekelőtt a szó szoros értelmében vett sajtótörténész, aki nem az eminensen politikai vagy irodalmi kérdésekben mozog otthonosan. Így leírásainak nem is az újságírás politikai dimenziónak föltárása, nem a politikai eszmetörténet vagy az irodalomtörténeti összefüggések értelmezése az erőssége (bármennyire összefüggenek is ezek a médiumok létével), hanem maga a sajtó létmódjának, működésének és jellemzőinek a bemutatása. Ebben különbözik olyan korábbi nagyoktól, mint Németh G. Béla vagy Litván György, akik sajtótörténeti írásaikban is inkább a gondolkodástörténetre vagy/és a politikai mező működésére voltak érzékenyek. Ott viszont, ahol az újságírás intézményrendszerének és professzionalizálódásának speciális összefüggései kerülnek terítékre, a legjobb teljesítmény – mind újdonságát, mind mélységét és kidolgozottságát tekintve – a Buzinkayé. (Németh ugyanis, hogy példáinknál maradjunk, irodalomtörténész volt, Litván pedig történész, szerzőnk ellenben, ismételjük meg, eminensen sajtótörténész. Ugyanannak a komplex jelenségkörnek más-más oldalára esett, illetve esik így a figyelem.) A könyv centrumát alkotó négy nagyfejezet közül az első a „szabad sajtótól a tömegsajtóig” ívelő utat, a második a „szabad”, és már-már „beláthatatlannak tetsző” sajtó „hatalmát” írja le, a harmadik a „hatalmon” lévő, majd „bíróság elé” kerülő újságírás helyzetét mutatja be. A negyedik pedig, ahogy a cím mondja: A sajtó megfegyelmezésének korát,
