Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Lengyel András: Buzinkay Géza sajtótörténeti összegzés-kísérletéről
121 mást, kimondatlanul is, föltételezik. Egymás nélkül nincsenek. Akár „sajtótörténetet” írok tehát, akár az „újságírás történetét” mutatom be, ugyanazt kell megírnom. Csak, s ez nem lényegtelen distinkció, nem valami amorf masszaként, hanem, mondjuk így, természetes szerkezeti adottságaiban, strukturáltan. A címnek az a közlése pedig, hogy mindezt a „kezdetektől” a „rendszerváltásig” mutatja be a könyv, szintén figyelemre méltó. Amilyen evidensnek, „egyszerűnek” látszik, olyan bonyolult feladatvállalás áll mögötte. Nemcsak a bő kétszáz év miatt, de – s elsősorban – a kezdet és a ma közötti nagyon nagy különbség miatt is. A kezdetek kutatása és bemutatása ugyanis egészen más nyelvi, történeti és filológiai kompetenciákat igényel és feltételez, mint a rendszerváltáskoriaké. S e nagy fesztáv átfogása nemcsak a mára ugyancsak nagyon előrehaladt szakmai specializáció miatt gond, hanem kutatásmetodológiailag is. A szerző „bátorsága” már e ponton tetten érhető. (Gyanítom persze, e bátorság nem független a médiatudományi sorozattal színre lépő kiadó igényétől, fölkérésétől. Önszántából nem mindig megy az ember vékony jégre.) Maga az előszó zárlata mindenesetre világosan rögzíti a szerzői törekvést: „Ez az első olyan átfogó magyar sajtótörténet, amely egységében kívánja tekinteni a teljes magyar nyelvű periodikus irodalmat, szerves részének tekinti az ország határain kívüli magyar sajtót is: amely tartalmazza az újságírók történetét, és amely lehetőség szerint figyelmet fordít a sajtóélet gazdasági működésére: mindemellett több, eddig feltáratlan részterületen elvégezte az elsődleges anyagfeltá- rást.” Ezt a magas igényt ugyan kicsit lejjebb engedi a folytatás, de nem hatálytalanítja: „Ennek ellenére ez is, mint minden sajtótörténeti áttekintés, szükségszerűen szelektív és szubjektív, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem meríti ki témáját: tág teret enged eltérő módszer és feldolgozási szempontok alapján megírható további feldolgozásoknak.” (20.) Ebből a programból a könyv több mindent megvalósít, több mindent csak részlegesen, s – hadd mondjam ezt is ki – van, ami csak igényként jelenik meg a szövegben. Az időbeli teljesség (a „kezdetektől” a „rendszerváltásig”) egyértelműen megvalósul, s ez önmagában is komoly érdem. Két okból is. Egyrészt időben lefedi a teljes történeti folyamatot, másrészt ezt egységes fogalmi keretben teszi, a folyamat leírása a maga nézőpontjából koherens, egységes leírás – a többszerzős hasonló összefoglalásokkal ellentétben például az érvényesített szempontok nem változnak szerzőnként/koronként. A szerző ugyanazt a megközelítést érvényesíti végig az egész könyvön. Ez önmagában is érdem (a változások iránya és jellege ezáltal válik igazán érzékelhetővé), de a szerző egyéni teljesítményének értékét még növeli, hogy, bár az időrend bizonyos szegmenseiben saját, empirikus kutatásaira nem támaszkodhat, mégis annyira beledolgozta magát a történetbe, hogy a korábbi kutatók eredményeit átfogni és (saját szempontjai szerint) átértelmezni képes. Ez a magyar sajtótörténeti irodalomban csakugyan először történik meg. Az persze, hogy e könyv – enciklopédikus értelemben – „a teljes magyar nyelvű periodikus irodalmat” átfogná, értelemszerűen, megvalósíthatatlanul magas igény. Ha például valaki egy adott hírlap vagy folyóirat története iránt érdeklődve meg akarja nézni, mit írt arról ez az összefoglalás, az esetek elég nagy százalékában semmit nem találna az érintett lapról. De ez, ismételjük meg, szükségképpen van így, a magyar sajtótörténetet alkotó „címek” száma olyan nagy, hogy ezek teljes körének regisztrálása még bibliográfiai szinten sem oldható meg egy ilyen terjedelmű kötetben. Az összegzés legnagyobb, bár szükségképpeni gyengéje mégis itt lelhető föl. Az összegzés csak bizonyos trendeket írhat le, egyes reprezentatívként kezelt lapokról referálhat – valamennyi lapot nemhogy végigolvasni nem tudhatja egyetlen szerző, de kézbe venni és átpörgetni sem. Ez, hadd szögezzem le ismét, nem egyéni hiba, hanem szükségképpeni fejlemény. De következményei vannak. A trendek fölvázolása, a látókörbe bekerülő lapok „megválasztása” így részben csak szakmai konvenciókon alapul, részben a szerző egyéni tájékozottságának esetlegességein. S mindkettő ingatag alap. (Más kérdés, hogy ez bármelyik magyar sajtótörténész esetében így lenne – beleértve természe-
