Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Lengyel András: Buzinkay Géza sajtótörténeti összegzés-kísérletéről
120 2 Ma a magyar sajtótörténet-írás legjelentősebb (nem a legjobban dekorált, de teljesítménye alapján legjobb, legkarakteresebb, legtöbb tényleges eredményt produkáló) képviselője Buzinkay Géza. Rutinos, tapasztalt kutató (túl a hetvenen), de az idő múlása csak magánemberként hátrány, kutatóként inkább előny: az évtizedek során jelentős tapasztalatokra tett szert, s mivel hosszú ideig oktatta e tárgyat, a részadatok egységben látásának (s láttatásának) képessége is megerősödött benne. Most már hosszabb ideje abban a kettősségben mozog, hogy kutatja a modern sajtó történetét (nem „általánosságban”, hanem a maga konkrétságában, azaz empirikusan is), s ugyanakkor időről időre rákényszerül, hogy oktatási és/vagy kiadói igényeknek engedelmeskedve, többnyire szerzőtársakkal, hosszabb-rövidebb „összefoglalásokat” készítsen „érdeklődő” olvasóknak és/vagy tanulni kényszerülő hallgatóknak. Ez természetesen, kutatástörténeti szempontból, nem feszültségek nélküli helyzet: a modern, nyomtatott sajtó oly nagy szövegkorpuszt alkot, hogy (1) nincs ember, aki ezt egymaga végig tudná olvasni, és (2) az empirikusan, egy ember által föltárható témák köre mindig lényegesen szűkebb halmazt ad ki (s lényeges pontokon esetlegesebb), mint a potenciálisan fontos témakörök egésze. (Egyebek közt ezért is csak kollektív erőfeszítéssel megoldható a sajtótörténeti „szintézis” elkészítése.) Ezzel persze, ha valaki, Buzinkay Géza tisztában is van. S azt is tudja, az e helyzetben rejlő feszültség, szinte függetlenül a szerző(k) tehetségétől, csak olyan módokon oldható föl, hogy az eredmény szükségképpen csakis korlátozott érvényű lehet. A kutató, ha magára hagyottan dolgozik, vagy empirikus részletkutatásait folytatja – akkor a föltárt részletek száma gyarapodik (s ez jó és hasznos), de ezzel lemond az egésznek az egységben láttatásáról. Így, bármily sokat tudjon is, megmarad az „adalékok” körében. Vagy vállalva tudása szükségképpeni behatároltságait, a már ismert részletekből kiindulva, a hiátusokat mesterségesen (extrapolációval, intuícióval, sejtésekre hagyatkozva) áthidalja, és megkísérelve a lehetetlent, összegző képet ad. Nem kétséges, az ilyen összefoglalásra (amely persze nem igazi szintézis, ha kiadói idiómában annak mondják is), szükség van. Az áttekintést ugyan óhatatlanul lyukak és ki nem bontott részletek sora terheli, de mégis egy, legalább provizórikus összképet ad. Ez persze a szerzőt automatikusan kiteszi mindenféle fanyalgásnak, jogos-jogtalan „kritikának”, miközben műve mégis, fanyalogjon bárki bárhogy, gyakorlatilag megkerülhetetlen. Ha tetszik, ha nem, kézbe kell venni – értelmezési keretként, viszonyítási alapként, egyféle ismeretbázisként kell kezelni. (Egészen addig, amíg valaki vagy valakik jobbat nem készítenek.) Buzinkay Géza elég bátor (s elég tapasztalt) ahhoz, hogy – ha már kollektív szintézisre nincs esély – megkísérelje az egyszemélyes összegzés salto mortaléját. 3 Az új könyv címe: A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig . (A kiadó a Wolters Kluwer Kft.) A cím egyszerűnek látszik, de nem az, s meglehetősen magas igényről árulkodik. Az első, amire érdemes felfigyelnünk, a tárgy sajátos megkettőzése (vagy szétbontása). A „sajtó” és az „újságírás” ilyen elkülönítése ugyanis nem kevesebbet mond ki, mint az újságírás intézményrendszerének és az újságírás szövegtermelő gyakorlatának tudatos kettéválasztását, külön bemutatásának igényét. (Az egyik, a „sajtó”, az intézményrendszer, a másik, az „újságírás”, a speciális szövegtermelés – más- más megközelítést igényelnek.) E kettősség előzetes szempontként való megkülönböztetése, mondhatnánk munkahipotézisként való használata jogos és hasznos. Nem árt azonban mindjárt leszögezni, a reálfolyamatokban ezek nemcsak összetartoznak, de egy-
