Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Lengyel András: Buzinkay Géza sajtótörténeti összegzés-kísérletéről
119 Lengyel András Buzinkay Géza sajtótörténeti összegzés-kísérletéről 1 A négykötetesre (valójában, a félkötetek révén, ennél több kötetre) tervezett akadémiai magyar sajtótörténet 1892-nél megrekedt. Formailag csak abbamaradt, befejezése azonban gyakorlatilag kizárt. Részben, mert az utolsó félkötet megjelenése (1985) óta nagyon sok idő eltelt, s a folytatás, ha mégis megszületne, óhatatlanul egészen más szemléletű lenne, részben, mert a magyar sajtótörténet-írás átalakulóban van, s jó ideje süllyedő pályán mozog, szakmai állapota kizárja egy kollektív, nagy összefoglalás lehetőségét. Ez természetesen önmagában is nagy baj. Egy szakma romlását látni mindig szomorú, s – ami ennél is döntőbb – e romlás óhatatlanul deformáló negatív következményekkel jár. De nagy baj a régi projekt megtörése azért is, mert mai perspektívából éppen az 1892 utáni magyar újságírás mélyebb ismerete lenne az igazán gyümölcsöző, ahogy mondani szokták: „aktuális”. A mai viszonyokhoz ugyanis közvetlenül éppen az 1892 utáni magyar sajtótörténet fejleményei vezetnek el. Ez az időszak (leegyszerűsítve: a 20. századi médiaviszonyok) készítik elő a mát. S bár az 1892-től máig terjedő időszak, sajtótörténeti szempontból is, törések, szakadások, váltások sorozata, a de facto kontinuitás természete éppen ezekből érthető meg. Márpedig a média (amelynek szerkezete persze mára nagyon átalakult, az úgynevezett „print” sajtó mellé felzárkózott, sőt azt mára már el is nyomta az online „felületek” uralma) olyan hatalmi ággá vált, amely – tetszik vagy sem – megkerülhetetlen, s a hatalomgyakorlás sok régi eszközének szerepét is átvette. (Ha azt vélnénk, tévesen, hogy ezzel csak „finomul a kín”, becsapnánk magunkat: másról, rosszabbról van szó. Ignotus Hugó hajdani aforizmája igazolódott: az olvasót meg lehet mérgezni, ha ízlik neki a méreg, amit kap. S mára bizony, a „szórakoztatás” uralma révén, megspékelve jó adag „kamunikációval”, a toxikus hatások már oly mértékben fölhalmozódtak, hogy mindez immár a kritikus határ fölé emelkedett. Mi több, lényegében magának a medialitásnak az alapvető funkciója is a visszájára fordult. S ha valakinek megvan a lehetősége, hogy összevesse a 20. század elejének magyar sajtóját a máéval, mondjuk Ady publicisztikáját a mai sztárújságírókéval, akkor a kontraszt elborzasztó. Az intellektuális és morális süllyedés szembeötlő.) Ám bármilyen is ez a mai médiavilág, megértése és átláthatása (egyik) feltétele annak a folyamatnak a megértése és leírása, amely ehhez a „mához” vezetett. A hiányzó sajtótörténeti korszak földolgozása tehát nem az unatkozó „olvasók” számára gyártott „érdekességszolgáltatás”, hanem az önmegértés egyik – megkerülhetetlen – eszköze. A baj, sajnos, mindezeken túl ott van, hogy bár ma már minden alsóbb fokú oktatási intézményből „egyetemmé” átszervezett iskolában folyik médiaképzés, „igazi”, „komoly” sajtótörténész alig-alig van, s ők is magukra hagyottan küzdenek az elmerülés ellen. Olyan célokért, amelyek, könnyű belátni, nem egy-egy emberre szabottak, hanem intézményesen szervezett együttes erőfeszítést igényelnének. Ez a helyzet szubjektíve nagyon fölértékeli erőfeszítéseiket, de lehetőségeiket óhatatlanul behatárolja. Ma mindenki, aki még sajtótörténésznek nevezhető, „gúzsba kötve táncol”.
