Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Réczei Tamás: A vitázó ember – Nagy Attila memoárkötetéről
115 remélte, hogy pótolja kiskora elmaradt és önfeledt perceit, beteljesüléseit. Vissza kívánt lépni – akár az ismert mesehős Pán Péter, a véglegesített gyermekbirodalomba. Bizonyos pszichológiai felfogás szerint évekig meséljük és alakítjuk a gyermekkori tapasztalatainkról szóló történetünket, és mindennap folytatjuk ez a darabot. 10 Sigmund Freud is az alkotás pszichodinamikájában kiemelte a gyermekkori ösztönkésztetések jelentőségét, amely forrás az alkotó számára. 11 Ugyanakkor fejlődéslélektanból tudjuk, hogy a játéknak lehet feszültségredukáló hatása. A magyar nyelv pontosan fogalmaz: kijátssza magából . A színház ezt a lehetőséget felkínálja, alkalmat teremt rá. „(…) a jóvátétel műveletének helyt adó terek azonos természetűek: a templom, a színház, a hivatal, a fülke (…) olyan körülhatárolt terek, ahol az ún. valóság törvényei nem érvényesek, ahol a vágy megnyilvánulhat a maga ambivalenciájá- ban.” 12 A valóságtól elrugaszkodott színpadi helyzetek, az alakítás játékjellege, az ezektől várható siker, nyomában a vélt szeretettel, elvarázsolja, visszautaztathatja kiskori éveibe majd minden alkotót. „(…) mindaz, amit valaki legkorábbi vagy későbbi gyerekkorában átélt és tapasztalt, befolyásolhatja az ember gondolati folyamatait, álmait és művészi alkotásait (…) mint visszatérő téma, vagy mint az ellenük való védekezés formája.” 13 Nagy Attila rálelt a visszatérő témájára, amely maga a visszatérés egykori otthonába, így tekinthetett a színházra, mint az újranyílt anyaölre. Megpróbált helytállni ebben az időzuhanásban, erős felnőttnek látszani, gyermekélmények nélkül is, aki határozottan tudja és képviseli a kijelölt feladatát. „Türelmetlen, boldog és felszabadult voltam. Csak az érzékeimmel éltem, csak a képzeletemmel gon- dolkodtam, akár a gyerekek.” 14 „Belső szereplőink állandóan keresik a színpadot, ahol előadhatják tragédiáikat és komédiáikat.” 15 Ám az évek múlásával nem enyhült felfokozott pótigénye a szeretet és elfogadás megélésére, hiányérzeteitől vezérelt lelki üldözöttsége sem csökkent. A színház valósága idővel ugyanazt a beteljesítetlenséget érzékeltette a színésszel, mint ami elől odamenekült. A „vészelhárításként funkcionáló szublimációs tevékenység” 16 nem hozta meg az eredményt. „Csalódásom keserűségei közt már csak a lendület tehetetlenségi ereje tartott a színpadon. Csak a másra vállalkozni nem merő gyengeség marasztott. Én az önfeledtség kényelmét, a gyermeki biztonságot kerestem a színpadon, nem a válasz nélkül maradó kérdéseket (…)” 17 Életkudarc. Nem ismeretlen fogalom. A kivételes benne, hogy Nagy Attila nem csak felismeri, belátja. „Meg voltam győződve róla, hogy rosszul választottam foglalkozást magamnak. Diákkoromban félrevezettek a színházakban felszívott élmények, látszatok és illúziók.” 18 Sosem olvastam még ilyen jellegű vallomást színésztől. Természetesen nem tudhatta előre, hogy az elmaradt pillanatok, amelyek szétszabdalták élettörténete lelki folyamatosságának lehetőségét, utólag nem visszailleszthetőek egy másik közeg által, készre írott és kapott 10 Menis Yousry: Rejtett emlékeink nyomában. Bp., Kulcslyuk, 2014. 104. 11 Idézi: Kőváry Zoltán: Kreativitás és személyiség . Bp., Oriold és Társai, 2012. 125. 12 Jean François Lyotard: Par-del la représentation . Gallimard, 1974, előszó. 13 Kris Ernst: Pszichoanalitikus közelítések a művészethez. In: Bacsó B. (szerk.): Az esztétika vége. Bp., Ikon, 1995. 116 14 Nagy Attila: i. m. 13. 15 Joyce McDougall: Theaters of the mind, illusion and truth onthe psychoanalytic stage. Originally Published: New York: Basics Books, 1985. 121. 16 Kőváry Zoltán: i. m. 177. 17 Nagy Attila: i. m. 14. 18 Uo. 14.
