Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Réczei Tamás: A vitázó ember – Nagy Attila memoárkötetéről
116 mondatokkal, az eredeti hiányérzetek kialakulásához nem megfeleltethető szereplőkkel. A tudattalan pszichodramatikus igény nem találhat efféle úton kiutat útvesztőjéből. 19 Az önvizsgáló színész kötetbe szerkesztett reflexiói apró koráig érnek vissza. Visszatekintésével eljut a tapasztalás azon időszakába, amikor mindenki megkapja a lehetőséget, hogy nyitott, életre szóló érzelmi tankját 20 feltöltsék a közvetlen környezetből feléje áradó odafordulással, figyelemmel, törődéssel. Őnála és mindenkinél ezúton gyűlhet össze annyi lelkierő, hogy képes legyen majd általa szembenézni a rá háruló akadályok leküzdésével. Az érzelmileg telített indíttatású ember belül, tudattalanul jegyzi, mert korai életszakaszában bevésődött; létezése jogos, erőteljes és stabil, ezt vette ki, kódolta be a szeretteitől érkező bánásmódból. Ahol ebből az érzelmi táptalajban hiány van, az „anyaföld” porhanyós volt, szemcsés, árkokkal barázdált, az „üzenet” szakadozott, kihagyásosan érkezett, vagy éppen nem volt egyértelmű, ott megkérdőjeleződik a létezésnek ez a magától értetődő természetessége, a stabilitás helyett rázóssá válik a haladás az élet keresztútjain, hiányosan maradt a későbbi életkorokra a legfontosabb tartály, fogytában kell használni a tankot, a lelkierőt. Idővel alig marad honnan meríteni az előrejutáshoz. Ilyenkor sokrétűen próbálja majdnem mindenki pótolni az elmaradt bizonyosságot, a visszajelzést arra, hogy „kétségbevonhatatlan joga az életre, azt az érzést, hogy érdekes, fontos személy, és részese egy világnak, amely minden szükséget megad” 21 , s nem egy véletlen, átgondolatlan, céltalan teremtés. Ahogyan a gyerek igényli a maximális nevelői figyelmet a legkisebb akadály leküzdésekor is, hogy elérje a pozitív visszajelzéseket, úgy keresi, várja, provokálja majd az érzelmileg sekélyesebb, töredezettebb múlttal rendelkező felnőtt ugyanezt. És mivel tudja, hogy visszajelzés nincsen teljesítmény nélkül, elsőnek mutatkozva teljesít. Vagy képességei híján leértékel, hogy saját, értéktelenebbnek érzett szintjére süllyessze a környezetében lévőket. Az előbb említett lesz a szorongó, az utóbbi a nagyzoló. 22 Közös bennük a nem múló hiányérzet és az ebből fakadó szeretetvágy, amely az egyértelmű, feltételmentes elfogadásra vonatkozik. Tévútjaik is innen erednek, hogy a szeretetáramlások különböző lehetőségeit egyneműen kezelik a világban. Az egyszerű figyelmet egyenértékűnek érzékelik a szeretettel, mivel annyira nagy hiányát érzik annak. A színházi működés hosszan képes elhitetni az alkotókkal, hogy számukra adni képes, ha ők is odaadják egészüket. Önkéntelen fausti szerződést alakít ki a színpadi működés a színészekkel emberi, pszichikai gyengeségeiket tekintve. Ha ezeket megmutatják, eljátsszák, utána szeretet áradhat feléjük a nézőtérről. Szeretethiányukból indulnak el a vélt szeretetáradat felé. A színházi munka idealizált tárggyá 23 válik. Gyakorlati színházi tapasztalatom szerint: éppen ez a hiányérzet és keresés az, amely (túl)érzékenyíti a színművészeket, a lelki szenzibilitás, melynek csírája a gyermekkorban megszerzett 19 Vajon a magyar színésztársadalomban hány olyan szereplőt lelnénk, akit hasonló igény sodorhatott a színházi pályára? És akadna, aki meglelte, elérte elhallgattatott, megszégyenült, elfojtott belső gyermeke teljességigényének késői beteljesülését? Van, ki utólag sikeresen visszatömködte a réseket lelke falában? És ha megtette ezt bármilyen eszközzel, amelyet a színházi pálya nyújtott, illeszkedett-e véglegesen a pótlékanyag, vagy csak újabb és újabb pótszereket keresett a színpadi tudás- és eszköztára kínálatából, ám a tátongó hiányérzetét semmi sem tömte be sose résmentesen? 20 Ross Campbell: Életre szóló ajándék. Bp., Harmat, 1995. 64. 21 Verena Kast: A személyiség születése. Bp., Park Kiadó, 2006. 11. 22 Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása. Bp., Osiris, 2016. 46. 23 „Az idealizált tárgyat az ember úgy kezeli, mint a saját énjét; arról van tehát szó, hogy a szerelemben a nárcisztikus libidó egy része kiárad az objektumra. A tárgy, amelybe beleszeretünk, szolgálhat a saját, el nem ért én-ideálnak helyettesítésére. A tárgyat tehát amiatt a tökéletesség miatt szereti az ember, amelyet a saját énje nem ér el, de a tárgyszerelem kerülőútján még mindig nem elégül ki az egyéni nárcizmus. ” http://www.c3.hu/ scripta/thalassa/95/12/10berger.htm letöltés: 2017. 09. 15. 18:30
