Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Réczei Tamás: A vitázó ember – Nagy Attila memoárkötetéről
114 Chebig (mai Cseh város) tartó vonatútját kiskatona társaival. Megelevenedik csoportos kapitulációjuk erőltetett menetben, és a kamasz Nagy Attila önként vállalt istállómesteri szerepe egy helybéli gazdálkodónál, ahonnét kalandfilmbe illő szökéssel távozott, majd a langenzenni táborig sodródott. A béke kitörésének felfoghatatlan élményét itt élte meg, ahol a felszabadulás perceiben az amerikai katonák rágógumikat szórtak, whiskyt osztottak, ilyen vegyes ízű emlékezetében az első szabad pillanat. Hazajutása közben szerzett sérülése drámai fordulat sorskronológiájában, ahogyan súlyos éhezése, és házról házra tartó koldulássorozata is annak hat egy tizenéves, két társával a nagy németföldön bolyongó fiatalembertől. Ezen a szinte már Dickenst megidéző helyen azonban kézirata megszakad, csonka marad az emlékfolyam, töredék, világló torzó. Önelbeszélése még ebben a befejezetlenségben is pontosan tükrözi a lelkileg hiperérzékeny kamaszkatona fejlődését, aki olyan sok időt töltött a háborúskodás következtében uniformizált szerepben, hogy még egy lábsebesüléssel együtt is képes volt elszökni a borzalmak elől, vagyis oly mértékű fizikai erővel gyarapodott, vérteződött, akkora magabiztosságot és tartást sajátított el zubbonyos éveiben, melyek egészen átformálták személye alapvonását, az átlagosnál is jelentősebb érzékenyítettsége háttérbe került. Ha felidézzük a bevezetőben említett későbbi szerepeit: Jago, Stanley Kowalski, Eddie Carbone, Bánk bán, és talán ide sorolható Az ember tragédiája Ádámja is, csupa olyan színi karakter, amelyek férfias jellegű fizikai és verbális megnyilatkozásaik mögött, egy tomboló és kiforratlan gyermeket hordoznak. „Sokat csatangoltam az »örök harag és magázás« időszakában” 6 – írja a színművész édesanyja és édesapja fel-fellángoló küzdelmei kapcsán. A sokszori gyermekáldások közepette ritkán észlelték Nagy Attila és testvérei, családjukban mi legyen, lehetne a kölyökhétköznapok boldogulásának útja, miképpen tudhatnák tapasztalatlan kisemberként napi örömeiket az élettől vagy játékaiktól megszerezni, hogy ezzel szüleiket ne izgassák fel az elkeseredésig. Pontosan fedi a fejezetcím éveken át tartó reménytelenségüket, kallódásaikat. „Minden emberi tett a múltba ereszti gyökereit” 7 – adja meg visszatekintésének alaphangját a kötet szerzője. A későbbiekben ez Nagy Attila egész sorsát jellemző állítássá válik. A színész egy megszikkadt érzelmi távolságot rejtekező, fenyegetőzések, öngyilkos és gyilkos késztetésektől sem mentes társkapcsolat gyümölcseként érkezett a világra, amelyben apja kést szegez édesanyja hasához, amidőn fiuk már ott növekedik benne. Születésére elhalkulnak a viták. Ebben a „hamis csendben” látja meg a számára érkező napfényt. Néhány év múltán, kisfiúként válik a pillanat tanújává, „felejthetetlen megrázkódtatást” 8 említve, amikor édesanyja a lelki terhek, a nyomorúság és a sok ráháruló feladat következtében idegrohamot kap, ellöki magától az addig ringatott kisgyermekét, Attila legkisebb öccsét. Megállíthatatlan, síró-nevető táncba, ugrálásba kezd, ijesztő rituáléba, aminek lecsillapításához édesapjuk is gyengének bizonyul. Efféle testi-lelki szenzációk között nevelkedik a későbbi színjátékos, míg el nem jut a szigorú kadétiskolába. Ezúton ér kellően távol az otthontól és annak érzelmi labilitásától. Amikor nem a háborúhoz igazodott a későbbi művész gyermekélete, árusként tengődött ruhapiacokon. Ennek is következtében a játékélményei elmaradtak, pótlásukra néha rablóbandásat alakított képzeletében önmagával. Így a gyermeki felszabadultságtól mentes, a valóság terheitől sújtott, korafelnőtt állapotban és életszakaszban jutott el először színházba a kis Attila. „ Úgy éreztem, ott a függönyön túl minden elképzelhető.” 9 A színpadtól 6 Uo. 32. 7 Uo. 27. 8 Uo. 39. 9 Uo. 13.
