Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Gyarmati György: Az „olvadás” – írószemmel (Márai Sándor krónikája a magyarországi posztsztálinizmus kezdeteiről)
106 augusztus 2. I. 483–484.) Ennek okát is adja, midőn 1953. augusztus utolsó hetében szatírát kerekít Rákosi mímelt háttérbe vonulásáról, mondván: a kulisszák mögött továbbra is tíz körömmel kapaszkodik országvezénylő karmesteri pálcájába. „ Tudom én jól, mit gondoltok ti rólam odalenn a mélyben. Azt hiszitek, hogy lapítva félrelép- tem a színről, át kellett adjam az első szerepet utódaimnak. Azt gondoljátok, hogy jó lesz szemmel tartani engem, mert most is, amikor hivatalosan nem vagyok már miniszterelnök, s moszkvai meg- egyezésre kissé árnyékba vonultam, még mindig veszélyes lehetek a háttérből, ha egyszer fordul a politikai helyzet. Tudom, hogy gyűlöltök, mert idegen vagyok, mert nyolc éven át élet és halál ura voltam ebben az országban, mert kicsi vagyok, kövér és kopasz vagyok, mert csak az orosz szuronyok védelme alatt tudtam reátok erőszakolni mindazt, amit az elmúlt nyolc évben el kellett viselnetek. Tudom, hogy Hüvelyk Matyi a gúnynevem, láttam és figyeltem, amint néma fogcsikorgatással viseltétek el, amit a szovjet szuronyok akaratából rátok kényszerítettem. Elviseltétek, hogy a »szocializmus« címkéje alatt olyan adagokban adjam be nektek a zsarnoksá- got, mintha nem is eleven emberek lennének az áldozataim, hanem álltakísérletet végeznék. Most azt remélitek, hogy félreállítottak, mert a Szovjet megépít a fogoly országokban visszavonulási hidakat az osztrák béke, egy általános visszavonulási periódus idejére. Azt hiszitek, a kelet-németországi események következtében komoly kényszer is van a számunkra a veszélyben, hogy részlegesen vagy ténylegesen visszacsináljunk sok mindent: a kolhozt, az állami kereskedelmet, a mesterségesen fel- duzzasztott hadi nehézipart, a deportációkat és az internálótáborokat, melyeket megtömtem mind- azokkal, akik az utamba kerültek, és nem voltak kedvemre valók. Így hiszitek, s ebben van is igazság. De valamit nem tudtok, akármit is reméltek: nem tudjátok, hogy még mindig enyém a Hatalom. … Jó dolog a Hatalom. Így, árnyékban, titokban talán még izgalmasabb, mint mikor hivatalosan a kirakatban állottam. Ha ezt a telefonkagylót felveszem, alkalmazottam, a miniszterelnök ész nélkül rohan fel ide hozzám. Ez a gomb az államvédelmi karhatalmat szólítja, ez a rendőrminisztert, ez a hadsereget, s ha megnyomom e gombok valamelyikét, mindenki rohan teljesíteni parancsomat, mert enyém a Hatalom. Ezen a telefonon közvetlenül szólhatok Moszkvához, ez a másik a szovjet erők itteni katonai parancsnokát szólítja, és tankok, ágyúk, repülőgépek mozdulnak, ha én, a Szürke Kegyelmes úgy látom, hogy itt az ideje. A trónöröklési háború majd csak lezajlik Moszkvában, s én, aki mindig a jó lóra tettem, hatalmon maradok .” Majd következik a – szerzői vágyálom – csattanó: hiába nyomogatja a gombokat a rangrejtett vezér, nem rohannak hozzá audienciára, s a telefonvégen sem veszi fel a kagylót a hívott szovjet Nagy Testvér. „ A Hatalmas Ember e pillanatban megértette, hogy valami történt: belőle az emberből elillant a Hatalom. Már csak egy kövér és kopasz ember volt, senki más .” (1953. augusztus 23. I. 495–498.) Ahhoz ugyan még kereken három évet kellett várni, hogy Rákosit 1956 nyarán valóban menessze a szovjet pártprezídium, ám a szerzőnek az „információs légihídon” érkező prognózisa tartósította a bizakodást: Sztálin nélkül – és után – az addig ultima rációként elkönyvelt moszkvai protezsáltság is labilisabb Rákosi mögött. Következetlenségnek is tekinthetnénk, hogy Márai „a kollektív vezetés princípiuma” közepette zajló új fejleményeket hol „kirakatátrendezésnek”, máskor „tervszerű visszavonulásnak”, vagy éppen a Sztálin termesztette rendszerproduktum kezdődő rothadási folyamatának aposztrofálja. Ezt az utódok változó összetételű személyi társulásaira – Roy volt, mint nagyapám generációjának – a rendszert illető – köznépi szofisztikája: „eben gubát cseréltek”.
