Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Fehér Zoltán: A bátyai lelkiség
87 Bátya az 1770-ben – jószándékú, de megkérdezésük nélkül felülről – behozott urbárium következtében rosszul járt. Kiszorult azokból az erdőkből, amelyekben ártéri gazdálkodást folytatott, s megnőttek úrbéri kötelezettségei. A falunak mint kollektívának a XIX. században a volt nemesi közbirtokosság utódjával vívott úrbéri pere felfogható úgy is mint az úrbéri igazságtalanság kiigazításáért folytatott kollektív földszerzési akció. Ekkor ismét a rövidebbet húzta a falu, hiszen a bíróság csak azt a földmennyiséget (jobbágytelket) tekintette törvényesnek, amelyet száz évvel korábban az úrbéri felméréskor az ősök jobbágyi ravaszkodásból kisebbnek vallottak be a valósnál. A többi – valóságosan használt, de be nem vallott földeket – meg kellett váltaniuk. Így kénytelenek voltak elkülönített, tehát kisebb legelőjüket feltörni, ami együtt járt a túlnyomóan állattartó gazdálkodásról a földművelő gazdálkodásra való áttéréssel. A mocsaras, szűk bátyai határ, amelyben még ott terjeszkedett két nagybirtok is, az Akadémiáé és a kalocsai érsekségé, nem tette lehetővé nagyobb helyi gazdaságok kialakulását, de 1935-ben már szinte nem volt olyan bátyai család, amelyik nem rendelkezett legalább néhány száz négyszögöles parcellával. Saját határukban ekkor csak 3200 katasztrális holddal rendelkezett Bátya népe. Ekkor ugyanis a 877 házban lakó mintegy 3800 fős lakosság 1142 önálló gazdaságot működtetett. Tehát kb. 3 főre jutott egy-egy önálló gazdaság. Nincstelen agrárproletár úgyszólván nem akadt a faluban. Az azonban elgondolkodtató, hogy ennek az 1142 önálló gazdaságnak majdnem az egyharmada 1 hold alatti. Az 1–5 hold közötti, szintén nem rentábilis birtoknagyságúak pedig az összes gazdaságnak körülbelül a felét teszi ki. Ezek a talpalatnyi gazdaságok mégis hallatlan öntudatot adtak tulajdonosaiknak. Volt saját birtokuk! Galgóczi a XIX. század végi bátyai gazdasági állapotokat az úrbéri per következmé- nyei ből vezeti le. „Volt 20 20/32 egész úrbértelke. Birtokosa a Jánosy család, s az abból származott közbirtokos- ság volt. Most is főbirtokos Vigyázó Sándor. Tagosítás még nem volt, hanem birtokszabályozás és legelőelkülönítés történt 1867-ben. Ugyanekkor sokan legelőilletőségöket egyenként felszántották, azután, amely részét lehetett, apránként szántás alá feltörték. Csak egyes gazdák hagyták azt közös használatban, melyen most már birtokarány szerint legeltetnek. Ekképp a birtoknak mívelési ágak szerinti megoszlása szabatosan meg nem mondható, mert gyakran változik. Nevezetesebb dűlők: Papberke, Cirokhát, Tira. Adó sorozatilag ide tartozik a kalocsai érsekség Kerek és a főkáptalan Orosz nevű pusztája.” 33 A legtöbb család akkor a számára jutott legelőrészt fordította földbirtokának növelésére. „Legelőfelosztás és feltörés óta az állattenyésztés a réginek 1/10 részire apadt. Ez csak- nem kizárólag az igásbarom tartásra szorul. Mégis bika, kan községileg tartozik. Ménló nincs. Kanczáikat hágatásra némelyek Kalocsára viszik. A közönséges gabonafélék mellett főtermék: a káposzta, hagyma, paprika és bab.” 34 Már ekkor virágzott a kereskedelem. „Az utóbbi kettőért vidéki kereskedők helyben is meglátogatják a termelőket. Szőlőművelés éppen nincs. A gyümölcstermelés most kezd emelkedni kicsiben. Van községi faiskola, a tanító kezelése alatt, aki fanemesítésben is oktatja az iskolás gyermekeket.” 35 33 Galgóczi Károly: Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye monográfiája . Bp., 1876–77. 34 Uo. 35 Uo.
