Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
21 módon állt szembe a kényelmesen fölkecmergő középcsatárral, aki viszont erős, talán egy fejjel magasabb is volt a mi harcias középhátvédünknél. S ekkor furcsa dolog történt. Egy ideig így álltak egymással szembe, majd a csatár jobb tenyerét rátette Tóni kopaszodó fejére, és elkezdte nyomni lefelé. Tóni meg rogyadozott, rogyadozott, mígnem a nagyobb erőnek engedelmesen lassan térdre rogyott az agyagos sárban. Nagy szám volt! Emlékezetes volt az a mérkőzésünk is, amit a lóversenypálya füvén játszottunk a zsokék ellen. Többen is, de különösen Csurka nagy szenvedéllyel járt ki a futamokra, s elég sokat is vesztett. (De a drámáit játszották, s így futotta.) A zsokék által szervezett meccsen, hosszú hónapok után a félidőben 2:1-re vezettünk végre, nyerésre álltunk. S mit ad Isten! Sok huncutság, sőt néha álnokság is kísérte kis csapatunkat, s ez történt ekkor is. A zsokék nem lettek jobbak a második félidőben sem, de meghatározó hátvédünk, Farkas Laci két hatalmas öngólt is berámolt Csurkának, s megint csak kikaptunk. Az történt ugyanis, hogy Laci „lepaktált” az ellenféllel (ez divatos volt az akkori élcsapatoknál is): megígért „tuti tippekért” cserébe eladta a meccset a zsokéknak. (Aztán persze az is kiderült, hogy a „tuti tippek” is hamisak voltak, s komoly pénzt vesztett rajtuk.) De minden szép dolog véget ér egyszer, különösen, ha egy társaságot szimpátiák, sőt érdekellentétek osztanak meg, vagyis felüti fejét a belső bomlás. Történt, hogy egyszer csak (az Úttörő Stadionban) Végh Tóni és Moldova összevitatkozott, majd össze is verekedett annak eldöntésére, hogy melyikük is a csapatkapitány. Ez teljesen megosztotta az akkor már 18-20 fős társaságot, s voltak, akik egyikük, míg mások másikuk mellé álltak. Végeredményben két csoportra oszlottunk, Moldováéké maradt a Szoc. Reál Budapest nevezet, mi többiek, főként a fiatalabbja, a magától adódó Szür. Reál nevet vettük fel. És hát külön pályák is kellettek. Ettől kezdődően azonban egyik társaság sem tudott annyira jutni, mint amilyen a „pártszakadás” előtt volt, mindketten „kispályások” lettünk. Mi, mint „szürreálosok”, áttettük székhelyünket a Szent László Kórház sporttelepére, s valóban kispályáztunk. Jött hozzánk Mózsi Feri révén Kónya Imre, a későbbi miniszter, aki akkor még jogászhallgató volt, s mint autodidakta, az Egyetemi Színpadon verseinket – a Kilencek verseit mondta. Jött hozzánk később Sánta Áron, Mózsi Feri öccse, aki végzett a nyíregyházi főiskolán, ahol a város csapatának (NB II.) középcsatára volt. De járt hozzánk rendszeresen fizikus, csillagász, jogász – és még sokféle foglalkozású szerzet. Aztán alakult egy másik csoport is, nem szigorúan „pártállások” szerint, akik a budai Czakó utcai pályán találtak otthonra. Néhányszor itt is megfordultam – jóval közelebb volt lakásunkhoz –, de igazából a Szent László Kórház sporttelepén voltam otthon, míg csak egy Achilles-ín-szakadás abba nem hagyatta velem a futballozást Tokajban, a nevezetes írótáborok egyikén. 1993-ban, 50 éves koromban történt. Már jó pár éve jártam az Írók Szigetére: a Tokaji Írótáborba, ami 24 év után máig is virágzó lehetőség mind ifjabb, mind korosabb írók-költők számára. Ráadásul kocsival mentünk: Léka Géza sógora vitt, együtt bennünket: Utassyt és engem. Gyönyörű napok járták, s én mindenütt ott voltam, esti énekléseken, kocsmai borozgatásokon – csak ott nem, ahol a meghatározott programok zajlottak. A gimnázium kollégiumában
