Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
22 volt a szállásunk, mint rendesen, s annak menzáját is használtuk étkezésekre. A borozgatások közben már kiderült, hogy Győri Zsigába „belezúgott” egy fiatal, de nála kétszer nagyobb testű „tini”. De egyéb szívbéli kapcsolatok is alakulgattak a fiatalok között. Egy verőfényes délután ezek összeszervezkedtek, hogy a közeli futballpályán „kergessük egy kicsit”a labdát. Persze nekem is szóltak, s vagy tízen átsétáltunk a szép füves pályára, kiskapukat alakítottunk ki, két csapatra oszlottunk, annak rendje és módja szerint, s hamarosan kiderült, hogy egyedül én vagyok, aki ért valamit a „labdakergetéshez”. De félpucéran futkorászni, egy kicsit a napon kimelegedni, megfelelőnek tűnt. Egészen addig, míg egy ifjonc, nekihevülten, hátulról rá nem tiport a bokámra. Azonnal földre rogytam, s hiába próbáltam, nem tudtam lábra állni. Azonnal sejtettem, hogy nagy baj van, olyan, amilyen eddig még nem ért. Végül sántikálva betámogattak a kollégium lépcsőházába, leroskadtam egy székre, s értesítették az orvost, hogy baj van. Csapzott voltam, természetesen, s mivel pár lépésnyire volt a fürdő ajtaja, úgy gondoltam, míg várnom kell, lezuhanyozom és rendbe teszem egy kicsit magam. Sikerült is, s persze a borotválkozótükör előtti kis tálcikára letettem az órámat, ami egy különleges márkájú, svájci óra volt. S a zuhanyozás után persze, ott felejtettem. Kevesen jártak akkortájt ott a folyosón, s mikor észrevettem, bebicegtem érte a fürdőszobába. Az ajtóban beleütköztem egy tv-s kulimunkásba – mert a TV is kint volt –, aki sunyi fejjel húzott kifelé mellettem. S az órának hűlt helyét találtam csak. Már második órám volt a KISTEXT-beli lopás után, amit elvesztettem. Mert persze hiába mondta a hangosbemondó egész este, hogy keressük a becsületes megtalálót, az órának végleg nyoma veszett. – Az orvos meg, ahogy sejtettem is, megállapította, hogy Achilles-ín-szakadásom van, s otthon azonnal vonuljak kórházba. De volt ennek egy számomra nagyon csúnya, emlékezetes momentuma is. Utassy, mikor találkoztunk, száján kárörvendő vigyorral azt mondta: Úgy kellett neked, minek adtad össze magad ezekkel az ifjoncokkal. S végig, míg haza nem értünk, csúfolkodva emlegette sérülésemet, a legkevesebb empátiát sem mutatva. Ez természetesen nekem nagyon rosszulesett – de nem az egyetlen hasonló eset volt hosszú barátságunk történetében, amikor csak nyeltem, nyeltem. (Pedig ő jobban ragaszkodott hozzám, mint hozzá én.) Itt jegyzem meg azt, hogy volt professzorunkhoz, Czine Mihályhoz is kettesben jártunk látógatóba, s Miskának egyszer volt egy érdekes kérdése: – Mondjátok, ti még sosem vesztetek össze? Miután mindkettőnk tagadta, Czine fejét csóválva tovább forszírozta a kérdést: Nőügyekben sem? És mi mindketten természetesen tovább tagadtunk – s ez így is volt. De azért „kényes nüanszaink” voltak. – Pesten a Honvéd Kórházba kerültem, egy alezredes orvos operált meg, s a személyzet azt mondta gyógyulásomra, hogy „vannak még csodák” – de futballista voltomnak ez végleg véget vetett.
