Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Fehér Zoltán: A bátyai lelkiség
80 Veres Péter mondta ki a két világháború között a sokat kárhoztatott Parasztsors – magyar sors című könyvében 19 , hogy minden nemzet parasztságában fejlődik, szaporodik, más rétegeiben pedig fogyatkozik, pusztul. Ebben a megvilágításban már nem is tűnik olyan üres szólamnak a Horthy-korszak idején a parasztság szinonimájaként sokszor használt „nemzetfenntartó osztály” megnevezés. Valóban a parasztság jelentette a magyarság fájának gyökerét, amelyből folyton-folyvást friss erő áramlott gyümölcsöt termő ágaiba. A történelem viharai sokszor letördelték, megtépázták az ágakat, de azok újra meg újra kihajtottak, míg a gyökérzet egészséges volt. A fejsze azonban 1960-ban a gyökerekre vettetett. A konzervativizmus és az új küzdelme A történelmi jelentőségű társadalmi mozgásokra (változásokra) mindig alapvető hatással volt a termelőeszközök változása, amelyek a termelési módok változását hozták magukkal. A feudalizmus idején az ökrökkel való szántást fölváltotta a félfeudális időszakban a lovak használata, majd a kapitalizmus korától kezdve azt is kiszorította a traktor. Hasonló utat járt be a szemnyerés vagy a trágyázás módja. A kézi cséplést a gépi, a kézi aratást a kombájn, a talajerő-utánpótlást és talajművelést a kemizálás, és így tovább. Az új eszközök, az új munkamód elfogadása mentalitásbeli változást is okozott. A változások mindig két egymással szembenálló tendencia harcából születtek meg. Ezek közül az egyik a konzervatív, a változatlansághoz ragaszkodó, a másik a megújítást szorgalmazó felfogás. Itt mindjárt ki kell jelentenem, ahogy a parasztság általában, úgy a magyar, illetve a bátyai parasztság is gyökeresen konzervatív felfogású volt. Emiatt látszott úgy, hogy a magyar faluban nemzedékek óta megállott az idő. A parasztság ugyanis mindig elutasította, de legalábbis kétkedéssel fogadta a hirtelen – általában felülről, megkérdezésük nélkül végrehajtott – változásokat, még akkor is, ha azokról később kiderült, hogy hasznosak voltak számára. Ilyen volt az urbárium bevezetése, a jobbágyfelszabadítás, a kötelező iskolai oktatás, az irányított gazdálkodás vagy a szövetkezeti gazdálkodás. Azt gondolhatnánk, hogy az új győzelme mindig a haladást szolgálta. Nem volt ez mindig így. Az urbárium által a közbirtokosság tulajdonába kerülő erdők – mint azt Andrásfalvy kimutatta – pl. lehetetlenné tették az eddig általános, nagy hatékonyságú ártéri (bio) gazdálkodást. Az erdők kiirtása, a vadvizek lecsapolása, a legelők feltörése mind a pillanatnyi előnyért, a szántóterület megnöveléséért történt. Végül pedig mindezek a táj természetes diverzitásának pusztulásához, vele együtt a talaj vízkészletének kiszáradásához vezettek. A talaj vízkészlete mindig is befolyásolta a termésmennyiséget. A régi időkben az évenként megismétlődő árvizek nem csak a talaj vízkészletét őrizték, de némileg a szervestrágya-utánpótlást is biztosították. Az árvizek levezetését, illetve megtartását a fok- gazdálkodással biztosították ősidők óta. Az öntözést a hagyományos kertgazdaságban Bátyán nem ismerték. Ültetéskor pl. nem öntöttek vizet a paprikapalánta számára ütött lyukba úgy, mint a Szeged környéki paprikások, de olyanféle öntözést sem alkalmaztak, mint a bolgárkertészek. A nem természetbarát árvízmentesítés következtében a Duna– Tisza közének a talaja a XX. század közepére kiszikkadt, s ekkor a paraszti leleményesség fölfedezte a csőkutas öntözést, amit már az 1950–60-as években tömegesen alkal19 Veres Péter: Paraszt sors – magyar sors . Bp., 1944.
