Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Fehér Zoltán: A bátyai lelkiség
79 A bátyai nép mentalitásának egyes elemei történelme folyamán többször is megváltoztak. Az a nyomorúság, amely a „paprikás világ” előtt jellemezte a falut, s amelyről a népi emlékezéseken kívül az iskolaszéki jegyzőkönyvek is tanúskodnak, nyilván más lelkiséget alakított ki, mint az, amely a XX. század folyamán beköszöntött fűszerpaprika- termelés és -kereskedés konjunktúrája hozott. Az iskolai tanulással kapcsolatos közvélemény például a teljes elutasítástól az elfogadásig az egyik legfontosabb jellemzője lett a falu mentalitásának, hisz kiderült, hogy az iskola nemcsak fölösleges, hanem mindennapi, sőt szakmai tudást is nyújt. Ez a felismerés nyújtotta számukra a kollektivizálás után az akkorra már különben is presztízsét vesztett paraszti életformából való kitörést. A föld, a munka és a család szeretete, a vallásosság sajátos értelmezésben, valamint a kertészeti termékekkel való, messze földet behálózó kereskedelemre való hajlandóság már a XVIII. században is megvolt, s nyilván ez is hozzájárult az etnikai elzárkózottság feloldásához. Ugyanakkor a legutóbbi időkig (a téeszesítésig) megmaradt a paraszti életmód kizárólagosságának megőrzésére törekvés szándéka. A bátyaiak a szatócs-kiskereskedelmet a zsidókra, a háztartást és a mezőgazdaságot kiszolgáló kisipart hallgatólagosan rábízták a jövevény svábokra. Az évszázadok során ide érkezett migránsok kénytelenek voltak ugyan megtanulni a bátyai rác nyelvet, de jelenlétük így is hígította a tömény rácnyelvűséget, s elősegítette a kétnyelvűség általánossá válását. Oldódott az a felekezeti elfogultság (bigottság) is, ami a katolikustól eltérő vallásúakat szinte kirekesztette, akik vallásuk feladásával, conversió vállalásával próbáltak eleget tenni annak a vágyuknak, hogy a falu befogadja őket. Alig változott az az ellentmondásos viszony, ami a helyi gazdák és a helyi értelmiség között létrejött. Tisztelték, de egy kicsit le is nézték őket az államtól való függőségük miatt. Ugyanakkor hálásan fogadták, ha ezek kenyéradó gazdájukkal (az állammal) is szembefordultak, s a falu mellé álltak a paprikamonopólium elleni harcok idején. A paprikatermelés technológiája és értékesítésének államilag is támogatott módszerei és lehetőségei következtében megnyílt a meggazdagodás lehetősége azok számára, akik elsajátították az ehhez szükséges spekulációt, piaci furfangot. Pusztán ez a lehetőség egy paraszt-polgári öntudatot is kialakított, amelyben azért megfért a helyi kurtanemesség utódai dzsentroid magatartásának utánzása, s a hozzájuk való – akár rokoni – kapcsolódás keresésének látens szándéka, A falu népének felemás zártságára jellemző, hogy míg korábban – finoman szólva – nem szerették, ha sajátosságaikról, mint afféle helyi „furcsaságokról” holmi jött-mentek újságokban, könyvekben írtak, s azt így a világnak kiteregették, hiszen ezeket az elmaradottságuk jellemzőinek érezték. Az nem is egészen úgy van. Az a mi dolgunk. Senkinek semmi köze hozzá – mondották. Már a késői utódok szinte örülnek annak, hogy voltak olyanok, akik észrevették őseik sajátosságait. Ugyanakkor már a régi világban is büszkék voltak arra, ha a falu jómódját, gazdagodását olvasták. A monopólium körüli harcok idején pedig hálásak voltak azoknak a nagyobbrészt értelmiségi tollforgatóknak, akik azt bizonygatták a hatalomnak, hogy a paprikatermelés, -feldolgozás, -értékesítés is valóságos szakma, nagy szakismeret, hallatlan szorgalom és erő (a gabonatermelő munka többszöröse) szükséges a végzéséhez. A paprikás már nem is paraszt, hanem szakmunkás, hiszen iparengedély szükséges a tevékenysége végzéséhez. Ezzel tulajdonképpen az Erdei által is megfogalmazott véleményt igyekeztek cáfolni, amely kissé lenézően nyilatkozott a Duna-mellék paraszti paprikakultúrájáról.
