Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
42 gette ezeket az alkalmakat. Az a három hét, amíg nem jártam otthon, elég volt, hogy a klubdélutánok híre Kata nénihez is eljusson. Nem csinált cirkuszt. A jó természete most sem hagyta cserben; állítólag komolyan elbeszélgetett a férjével, mint egy gyerekkel, aki rossz fát tett a tűzre. Márton bácsi pedig megígérte, hogy felhagy bűnös szenvedélyével. – …aztán meg ott van a két gyerek, rájuk is tekintettel kell lenni… hát nagy szerencséje van a szembeszomszédnak… én eltörtem volna a seprűnyelet a hátán… – Itt tartott anyám, amikor észrevette, hogy a szoba ajtajában állok. – Ugye te nem klubdélutánoztál a Marcival? – szegezte nekem rögtön a kérdést. – Nem – válaszoltam, majd rövid csönd után még hozzátettem: – Tanultunk meg Fellinit néztünk. Úgy döntöttem – akármennyire fájt is, mert fájt, méghozzá nagyon fájt, hogy a saját anyám szemébe hazudok –, hogy ragaszkodom a korábbi mesémhez. Különben is – okoskodtam magamban, – most, hogy Márton bácsi elhatározta, megjavul, sőt meg is ígérte a feleségének, minek bolygassuk a múltat. Fiatal voltam és tapasztalatlan, de annyit már én is tudtam – legalábbis sejtettem –, hogy bármilyen lágyszívű és kedves nő Kata néni, hiába bocsátott meg és adott egy utolsó esélyt a férjének, és bármennyire nem mutatja, biztosan fáj neki, amit Márton bácsi csinált. Gyanakvással figyeli a falubéli férfiakat; nyilván elgondolkodik rajta, hogy kik lehettek a férje bűntársai – én pedig nem akartam közéjük tartozni. Vasárnap volt, készülődtem a visszautazáshoz. Becsomagoltam a tiszta ruhákat; anyám húst és almás pitét sütött. Minden nagyon békés volt körülöttem. Kiálltam a szobám ablakába, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a tüdőmet átjárja a tavasz könnyű levegője; hallgattam a fák lombjainak susogását; élveztem, ahogy a napfény cirógatja az arcomat. Amikor újra kinyitottam a szemem, Márton bácsit pillantottam meg. A házuk ablakában állt; meredten nézett rám. Játék a kastélyban meg Sarah Young – azonnal ez jutott eszembe. A film még mindig az íróasztalom egyik fiókjában pihent; a történtek után természetesen szó sem lehetett róla, hogy megkíséreljem odaadni jogos tulajdonosának – Márton bácsi ugyanis előre kifizette az árát. Mint egy XIX. századi romantikus regény szereplői, úgy álltunk egymással szemben, alig tíz méter választott el bennünket, de ez abban a pillanatban áthidalhatatlan távolságnak tűnt. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, én pedig – szólni nem mertem, még csak az hiányzott volna, hogy fényes nappal az ablakból kiabáljak át épp neki valami filmről – akaratlanul is egy téglalapot rajzoltam a kezemmel a levegőbe, mintegy jelezve: a kazettáról van szó. Ő is egy mozdulattal válaszolt; mintha egy párnán a ráncokat igazította volna el, olyan finom, szinte már láthatatlan volt ez a kézmozdulat. Megértettem, mit akar mondani; minden további szó, mozdulat vagy hang nélkül megértettem. Becsuktam az ablakot, és visszahúztam a függönyt. * Két hét telt el, mire újra hazalátogattam. – Nem értem, mi baja van ennek a Katinak – kérdezte vagy mondta, nem lehetett eldönteni, mintegy mellékesen, a vacsora közben anyám. Miért, mit csinált már megint a mozigépész úr? – kérdezte apám. Mint kiderült, hiába bocsátott meg Kati néni, hiába gyakorolt bűnbánatot és hagyott fel
