Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
43 a férje a klubdélutánokkal, a falu kollektív tudatalattija tovább dolgozott, és Márton bácsit az események nyomán a mozigépésznek nevezték el. Az semmi, de a Kati tegnap óta… szóval, amióta odaadtam neki az ajándékot, nem áll szóba velem. Köszönök neki, ez meg valamit visszavakkant, de nem áll meg. Nem januárban van a születésnapja – jegyezte meg apám. Házassági évfordulójuk volt. Aha – bólintott apám, kivett egy szelet húst, némi köretet mellé, csak azután folytatta: – És mit vettél neki? Ne haragudj kisfiam – fordult felém anyám, de aztán nem folytatta. Már miért haragudnék, anya? Igyekeztem nyugodt maradni, de rosszat sejtettem. Én is csak aznap hallottam, véletlenül, hogy évfordulójuk van... a boltban említette, amikor mondta, hogy ünnepi vacsorát főz, ahhoz kell a marha – mesélte válasz helyett, a maga terjengős modorában anyám – … hát gondoltam, illene valamit adni nekik. Katinak vettem egy csokor virágot, Márton meg, tudod, hogy nem iszik… hát akkor meg mit adjak neki, éppen ezen gondolkodtam, amikor eszembe jutott a film az íróasztalfiókodban… Mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami apró csínyen, a szája elé kapta a kezét, és nevetni kezdett. Sajnos anyámnak, annyi jó és szép tulajdonsága mellett, volt egy kevésbé jó és szép, vagy inkább nevezzük nevén, egy nagyon-nagyon rossz tulajdonsága is: szeretett kutatni, egész pontosan az én holmim közt, és főként a fiókjaimban; természetesen apám élete is nyitott könyv volt a számára. A filmről egészen elfeledkeztem. Anyám mentségére legyen mondva, az akkori kereskedelmi szabályok szerint pornográf képek nem lehettek a dobozon, ezért a hátsó oldalát, a celofán alatt, egy vastag fekete kartonlappal takarták le. Sem a doboz elején elegáns estélyi ruhában pózoló Sarah Young, és a számomra ismeretlen kifogástalan öltönyt viselő férfi főszereplő, sem a film szinte már ártatlannak tűnő címe, Játék a kastélyban, nem kelthetett gyanút az avatatlan szemlélőben. És te kutattál, és megtaláltad – mondtam kijelentő módban, szinte ténymegállapításként. Ne haragudj, édes kisfiam – tette a kezét a kezemre –, kifizetem. Nem szükséges. Mindegy, én akkor is kifizetem – vetett véget a vitának anyám. – Szóval – folytatta most már felszabadultan, könnyed hangnemben, mint aki a csíny bevallásával már túlvan a nehezén, én meg képtelen voltam megszólalni, úgyszólván teljesen lefagytam –, mondtam a Katinak, hogy ha végeztetek a vacsorával, majd nézzétek meg ezt a kastélyos filmet… a fiam hozta, szóval biztos olyan tanult embereknek való, mint ti, Katikám… és akkor még minden rendben volt, megköszönte, meg minden… sőt, azt is mondta, jut eszembe, hogy színházban már látta ezt a darabot. Remélem, hogy nem azért sértődött meg, mert csak egy filmet vettem nekik… és azt sem Fellini rendezte. Na mindegy, az ő baja, egyébként meg örüljön, hogy gondoltam rájuk. – Itt egy pillanatra, mint akinek eszébe jut valami, egy lélegzetvételnyi időre megállt, aztán felém fordult, és miközben fürkésző tekintettel végigmért, megkérdezte: – Egyébként miről is szól az a film? Enyhe gyanakvást véltem felfedezni a hangjában.
