Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
41 rák és római patriciusok; francia márkik, márkinők és kurtizánok; brókerek és titkárnőik; tanárok és tanítványaik és ezekhez hasonló szereplők közt játszódó történeteken. Aztán eljött az a nap is – méghozzá ijesztően gyorsan –, amikor a tanulástól elgyötört, minden értelmes emberi gondolatra képtelen agyam már- már szomjazva várta, hogy Márton bácsi kikérdezze az aznapi penzumot. Habár a józan eszem feladta a küzdelmet, lelkiismeretem lángja, ha halványan is, de pislákolt bennem, és újra és újra figyelmeztető üzeneteket küldött az agynak: ezt sürgősen abba kell hagynom. Aki a láp fogságába esik, annak nem szabad kapkodnia, mert csak még gyorsabban szippantja magába és fojtja meg a zavaros, gyilkos mélység. Úgy okoskodtam hát, hogy én sem kapkodom el a dolgot; kivárom a vizsgaidőszak végét, visszamegyek az egyetemre, ott majd lesz időm átgondolni, hogy mit is mondok majd egykori mentoromnak, hogyan is kérem meg – anélkül persze, hogy megbántanám, mert azt semmiképpen sem szerettem volna –, hogy hagyjon fel a filmnézéssel, vagy legalább ne nálunk, egészen pontosan ne az én szobámban csinálja. De hát ember tervez, Isten végez. – Ezt vedd meg, légy szíves! – nyomott a kezembe Márton bácsi egy fecnit a visszautazásom napján. Játék a kastélyban , ez állt a papíron, és még egy név: Sarah Young. * Három hétig nem mentem haza. Megérkezésem első estéjén – mert úgy sejtettem, hogy szokásához híven úgy nyolc óra körül átjön – izgatottan vártam Márton bácsit. El voltam szánva rá, ahogy már korábban elterveztem, megmondom neki, hogy nem akarok több filmet megnézni, amit pedig hoztam, vigye el, és nézze meg, ahol akarja – de hiába vártam rá. Sem aznap, sem másnap este nem jött át. Érdeklődni nem mertem utána; féltem, hogy a szüleim gyanút fognak, vagy ami még rosszabb, újabb helytelen következtetést vonnak le a szerelmi életemet illetően. Nem hoztam hát szóba a dolgot, sőt magamban még örültem is, hogy magától elrendeződött az ügy, és nem kell ezt a kínos – mert abban biztos voltam, hogy kínos lett volna – beszélgetést lefolytatnom Márton bácsival. A második este, bár megkönnyebbülve feküdtem le – úgy éreztem, sikerült megszabadulnom szörnyű terhemtől –, a kíváncsiság is furdalt, hogy miért maradt el tőlünk a szomszédunk. Másnap reggel egy véletlenül kihallgatott beszélgetésből tudtam meg az okát. Anyám teljesen fel volt dúlva. Márton bácsit szidta apámnak; elmondta mindenféle szar, szemét embernek. Nagy nehezen – mert anyám, szokásához híven, csapongva adta elő a mondanivalóját, és sok felesleges, lényegtelen részletre is kitért – sikerült kihámoznom a történet velejét. Mialatt én távol voltam, és azon gondolkodtam, hogyan vessek véget a közös videózásnak, Márton bácsi másokhoz kéredzkedett be filmet nézni. Volt, aki már az első alkalom után nemet mondott a folytatásra, míg mások boldogan fogadták be a videóival együtt. A feleségek persze nem nézték jó szemmel a dolgot: mialatt ők a vacsorát készítik, vagy a gyereket fektetik, a férjük pornót néz a nappaliban egy másik férfival, még ha az olyan – legalábbis addig – köztiszteletben álló ember is a faluban, mint amilyen Márton bácsi volt. Hamarosan elterjedt a híre a videózásnak. A népnyelv – mert nem csak a pesti humor tud leleményes és csípős lenni – klubdélután ként emle-
