Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
40 magam? Mit szól majd szegény anyám, aki a világ minden kincséért sem hagyná ki a vasárnapi misét, rendszeresen gyón és áldozik, ha a gyerekéről – aki egyházi iskolába járt, és nemcsak megkeresztelték, de volt elsőáldozó és bérmálkozott is, szóval tökéletes katolikus pedigrével rendelkezik – kiderül, hogy egy perverz disznó. Mégis jobb lenne, ha becsuknám az ajtót, gondoltam. Így őrlődtem én két véglet között; a filmből szinte semmit sem láttam. Összefolytak az alakok és a jelenetek; néha-néha egy-egy hangfoszlány figyelmeztetett csak rá, hol is vagyok, és milyen istentelen, bűnös dolgot csinálok éppen. Legközelebb, ha hazajössz, folytatjuk – rángatott ki merengésemből Márton bácsi hangja; vége volt a filmnek, vette a kabátját. Nem akartam folytatni, hetekig nem is utaztam haza, de végül eljött a vizsgaidőszak ideje. Nem volt mit tenni, hazaköltöztem. Otthon, a megszokott kis kuckómban, távol Budapest kísértéseitől, nyugodt körülmények között akartam készülni a vizsgáimra. Már az első este megjelent Márton bácsi. Mit szólnék egy kis lazításhoz, kérdezte, és a válaszomat meg sem várva, már tette is be a filmet. Nem szóltam semmit; mint akit hipnotizáltak, leültem mellé a kanapéra. És ez így ment estéről estére. Mit csináltok ti ott bent minden este? – kérdezte anyám néhány nappal később. Nyilván egy idő után gyanúsnak találta, hogy Márton bácsi mindennap átjön hozzánk, én pedig hosszas tépelődés után úgy döntök, hogy bezárom az ajtót. Tanulunk – feleltem. – Kikérdezi az anyagot. És milyen filmet néztetek? Filmet? – adtam a hülyét. Hallottam, hogy egy nő meg egy férfi beszélget – szorított sarokba. Tehát nem bírta ki, ha be nem is nyitott, de azért hallgatózott. Jellemző volt rá. Fellini. Művészfilm – ennyi tellett tőlem, de ezzel sikerült zavarba hoznom. Anyám, ahogy az egész korosztálya, a Szombat Esti Filmkoktélon és olyan sorozatokon, mint a Kórház a város szélén meg a Dallas edződött, nem sokat tudott kezdeni ezzel az információval. Láttam rajta, hogy hisz is nekem, meg nem is. Szégyelltem magam, hogy hazudok anyámnak, de tudtam, hogy a valóság még jobban fájna neki. Annyi igazság volt a dologban, hogy egykor tényleg együtt tanultunk Márton bácsival, aki az érettségi után maga is felvételizett a jogi karra, de sajnos néhány ponttal lemaradt. Végül az Államigazgatási Főiskolára vették fel; diploma után a helyi tanácsnál helyezkedett el; történetünk idején egy kormányhivatalban dolgozott. Amikor megtudta, hogy én is a jogi karra felvételizek, rögtön felajánlotta a segítségét; kikérdezte az anyagot; elmagyarázta, hogyan zajlik a felvételi procedúra, mire számítsak az írásbeli és mire a szóbeli vizsgán. Hálás voltam neki az önzetlen segítségért, talán ezért sem tudtam nemet mondani a közös videózásra. Sejtettem, hogy anyám gyanakvását ezzel a hazugsággal nem tudom maradéktalanul eloszlatni, de bíztam benne, hogy előbb-utóbb majdcsak megtalálom a módját, hogy megszabaduljak Márton bácsitól és az ő filmjeitől. Ez persze nem ígérkezett könnyű feladatnak, akit egyszer megragadott az ördög, azt nehezen ereszti el. Napról napra egyre mélyebbre süllyedtem a bűn mocsarában. Kezdeti viszolygásom és bűntudatom hamarosan szolid tartózkodásba váltott át, míg végül azon kaptam magam, hogy már egyáltalán nem botránkozom meg a heté-
