Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
39 ra sem kételkedtem a házasságukban, és el sem tudtam képzelni, hogy bárki vagy bármi megzavarhatja ezt az idillt. Hétvégén történt, akkor már egyetemre jártam, és csak hétvégenként jártam haza. Pénteken érkeztem, és vasárnap este frissen, kipihenve, étellel és tiszta ruhával megpakolva indultam vissza Budapestre. Amíg otthon voltam, általában ki se tettem a lábam a házból. Az időm nagy részét a szobámban töltöttem, aludtam vagy valamelyik órámra készültem. Szégyellem, de szülőfalum világa – ez a keserves küzdelmekkel teli vidéki élet – és lakói hétről hétre egyre távolabb kerültek tőlem. Budapesten éltem, egyetemre jártam – ehhez a két dologhoz mértem mindent és mindenkit. Többé nem vágytam egykori pajtásaim társaságára, és arról, hogy a falu valamelyik kocsmáját meglátogassam, az egyetemi klubok nyüzsgő és izgalmas világa után többé szó sem lehetett. November vége felé jártunk, közeledett a vizsgaidőszak. Azon a szombat estén is a szobámban gubbasztottam valamelyik egyetemi jegyzetem társaságában, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Még mindig milyen otthonos a szobád – mondta jellegzetes halk, selymes hangján Márton bácsi, miközben körbenézett. Kezet fogtunk. Leült mellém az ágyamra. Néhány percig az egyetemről beszélgettünk, a közelgő vizsgákról, a falu dolgairól, de gyorsan a végére értünk ennek is, annak is. Kínos csend ereszkedett közénk. Működik? – bökött végül a mutatóujjával a videolejátszóra. Persze. Mert van itt egy film – a kabátja zsebéből elővett egy videokazettát –, amit meg szeretnék nézni. Katie és az olasz fivérek – sosem felejtem el az első címét. Beletelt vagy tíz percbe, mire rájöttem, miféle videó is ez. Akkoriban még az ilyen filmeknek is volt történetük; gondosan – legalábbis a műfajhoz képest – felépített cselekmény fogta közre, és mintegy készítette elő a lényeget, és ha nem is túl komoly, de némi alapvető színészi tudást is megkövetelt egy-egy szerep eljátszása. Ma már nem készítenek ilyen filmeket, és a pornómozinak nincs különösebb története; sem szerelmi háromszöget, sem szolga-úrnő viszonyt, sem az űrből érkező idegen hódítókat, akik leigázzák a földi nőket, sem más hasonló, erotikusnak ható vagy annak vélt jelenetet nem kell a szereplőknek eljátszaniuk. Ilyesmire az internet korában már nincs idő; pár másodperccel azután, hogy elkezdődik a felvétel, már egymásnak is esnek a színészek. Amikor végre magamhoz tértem a döbbenetből, amelyet az első keményebb jelenet kiváltott belőlem, rögtön aggódni kezdtem, hogy mi lesz, ha apám, vagy ne adj’ isten, anyám benyit. Kulcsra nem mertem zárni az ajtót; eszembe jutott, mit terjesztenek a férfiak Márton bácsiról. Nem akartam, hogy szegény szüleim a bezárt ajtóból valamilyen végzetes következtetést vonjanak le a nemi beállítottságomat illetően. Szinte magam előtt láttam, ahogy anyám ezt kiabálja: „Édes kisfiam, mit szólnak majd a szomszédok?!”, aztán még ezt: „Én ebbe bele fogok halni!” És ott volt apám is: „Gyere csak, beszélgessünk egy kicsit.” Na nem, ebből nem kérek, szögeztem le magamban, és úgy döntöttem, hogy az ajtó nyitva marad. Ugyanakkor fogalmam sem volt, mit mondjak, ha valamelyikük éppen akkor lép be, amikor a Katie-t játszó Teresa Orlowskyt a két olasz fivér egyszerre dugja, ki hol éri. Hogyan magyaráznám ki
