Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
38 „Mit?”, kérdezett vissza apám, aki szokásához híven közbekérdezés nélkül, angyali türelemmel hallgatta anyám zsongító élménybeszámolóját. „Mit nem értesz?” „Hát azt, hogy mi ütött ebbe a Rezsőbe. Még ki sem tettem a lábam a lakásból, már szinte rávetette magát a borra”, felelte anyám, miközben – talán Rezső bácsi udvariatlan viselkedése miatti felháborodásában, mert tényleg illett volna bennünket, ha a kertkapuig nem is, legalább a bejárati ajtóig kísérnie – a fejét rázta. Mindezt csak azért meséltem el, hogy lássák, nem a gyermeki elfogultság és szeretet beszél belőlem, amikor azt állítom anyámról, hogy egész lényét átjárta a jó szándék. Abban a történetben, amelyet el akarok mesélni, nem szerepel Rezső bácsi. Nem is szerepelhetne, mivel a látogatásunk után néhány nappal meghalt. Szegény már nem érhette meg, hogy felvesznek a gimnáziumba, aztán az egyetemre, és a rendszerváltást sem. „Felrobbant a mája a sok piától, aztán bekómált, és már vége is volt. Nem tudott leállni vele, hiába mondták neki az orvosok, amikor hazaengedték a kórházból, hogy, »drága uram, még egy korty, és magának vége«”, mesélt az egyik szomszéd Rezső bácsi utolsó napjairól. Ennek a történetnek a főszereplői anyám – akiben az évek múlásával egyre csak nőtt az empátiakészség és a jó akarat –, egy Márton nevű férfi, a felesége és jómagam leszünk. Márton bácsi épp az ellentéte volt Rezső bácsinak. Vékony, szinte már törékeny alkatú, kreol bőrű férfi. Fekete, gondosan hátrafésült hajával, vékonyra nyírt Jávor Pál-bajuszával akár olasznak is hihette volna az ember. Velünk szemben lakott a feleségével és két kisgyerekükkel. A harmincas éveinek közepén járt, jól tartotta magát, látszott rajta, hogy egészséges életet él; ellentétben a falubéliek többségével, egyetlen évvel sem látszott többnek, mint a valódi életkora. Férfi létére nem ivott alkoholt, és nem is dohányzott, ami akkoriban szokatlan dolognak számított faluhelyen. A falubéli férfiak értetlenül, és egyben bizalmatlanul álltak Márton bácsi különcnek tűnő szokásai előtt, és talán éppen ez az értetlenség és bizalmatlanság táplálta a köztük terjedő pletykát: hiába van felesége és gyerekei, Márton bácsi valójában buzi. Ez persze nem volt igaz, ezt jómagam is tanúsíthatom, de erről majd később. Márton bácsi feleségét Katalinnak hívták. Porcelánfehér bőre, vörösesszőke haja volt, az arcát apró szeplők borították, ami különös bájt kölcsönzött az arcának. Hasonlóan a férjéhez, törékeny alkat volt, ennek ellenére nagyon is nőies. Ahogy a férje, úgy Kati néni is jóban volt a szüleimmel, gyakran átjárt anyámhoz: beszélgettek, receptet cseréltek; mindig hozott kóstolót a süteményből, amit hétvégére sütött. Szerettem a közelében lenni, kedvesség és türelem járta át egész lényét; úgy vettem észre, hogy a jelenléte mindig nyugtatóan hat gyerekre, felnőttre egyaránt. Mindig volt hozzám egy kedves szava, érdeklődött az egyetemi tanulmányaim felől, megkérdezte, hogy boldogulok Budapesten, és van-e már barátnőm. Boldogan meséltem neki és a férjének az egyetemi életről, a beilleszkedés nehézségeiről, és, ha csak óvatosan is, a kalandjaimról. Szerettem ennek a két embernek a társaságában lenni. Látszólag olyan tökéletes párt alkottak, olyan nagy szeretetben és harmóniában éltek, hogy szinte már példaképeimként tekintettem rájuk; gyakran gondoltam arra, ha eljön az ideje, én is ilyen nyugodt, tökéletes boldogságban és harmóniában akarok élni, mint ők. Soha, egy pillanat-
