Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
37 idején a lázra. Gyerek voltam, s mint minden gyerek – hasonlóan anyámhoz –, naivan és jóindulattal telve szemléltem magam körül a világot, mindenkiről a legjobbat feltételezve. „Sanyi, ez beszürkült. Ez lehet, hogy meg fog halni”, számolt be apámnak még aznap este vacsora közben anyám látogatásunk tapasztalatairól. Rezső bácsi tényleg nem volt túl jó formában. Az arca, ahogy anyám megállapította, hamuszürke volt, de én ezt egyáltalán nem találtam furcsának. Így okoskodtam magamban: Rezső bácsi hosszú hetekig kórházban volt, ahol nem fújt a szél, nem tűzött a nap, és bizonyára fagyni sem fagyott – ez utóbbi már csak azért is bajos lett volna, mert éppen nyár volt. Influenzára sem gyanakodtam, hiszen egyetlenegyszer sem tüsszentett, és az orrát sem fújta ki, mialatt anyámmal suttogva diskurált. Az viszont már nekem is szemet szúrt, hogy mennyire lefogyott. Lógott rajta a ruha, nagy marha lapátkezei elvékonyodtak, a fehér csontok majd átszúrták a kézfejét. A feje különösen nagyra nőtt, olyan volt, mint egy nagy lufi, amelybe túl sok levegőt fújtak, és bármelyik pillanatban szétdurranhat; úgy billegett a sovány nyakon, mint egy pálcára kötözött léggömb. Lassan beszélt, és nehezen fejezte ki magát; hosszasan gondolkodott minden mondat előtt. Nyilván nem volt a szavak embere, hiszen egész nap a földeken dolgozott; egyedül ült egy traktorban – és még ott volt a betegsége is. Mindennek ellenére, éreztem, hogy az agya lázasan dolgozik; valami leköti a figyelmét. Bosszantott a helyzet, mert éreztem, hogy valami hétköznapi dologról lehet szó, ami ott van a szobában, csak én nem veszem észre. És valóban; ott volt végig előttem, csak éppen nem ismertem fel. De hát gyerek voltam még, nem igazodtam el a felnőttek világában. De azért, minden naivságom ellenére, jó fél óra után szemet szúrt, hogy Rezső bácsi figyelmét az ajándékunk köti le: egy üveg bor. Igen, anyám egy üveg bort vitt neki ajándékba. „Fogyaszd egészséggel, Rezsőkém!”, mondta, amikor odaadta neki, de ezen egyáltalán nem lepődtem meg. Íratlan szabály volt mifelénk, hogy a nőnek bonbont és virágot, a férfinak bort vagy pálinkát illik vinni, még akkor is, ha az illető a halálán van. Nem tudom, honnan jött ez a szokás, milyen régi volt, igaz, soha senki sem kutatta az eredetét, és soha senki sem vonta kétségbe a létjogosultságát. „Miért bámulja úgy ezt az üveget?”, tettem fel magamnak a kérdést, követve állítólagos rokonunk tekintetét, aki úgy meredt a borosüvegre (talán Egri Bikavér volt benne), mintha az a meséim mindent tudó varázsgömbje lett volna. Persze szó sem lehetett róla, hogy megkérdezzem tőle. Olyan komoly – és néha ijesztő – dolgokról beszélgettek anyámmal, mint a májzsugorodás, sárgulás, valaminek az elégtelen működése, egy szerv funkciózavara (talán ez is a máj lehetett, de nem értettem pontosan, mert Rezső bácsi halkan, szinte nyöszörögve, míg anyám, szokásához híven, fülsiketítő hangerővel és hadarva beszélt) és más hasonló, egy általános iskolás gyerek számára érthetetlen tünet. Talán, ha idősebb lettem volna, mondjuk gimnazista, aki mögött áll már némi élettapasztalat, és aki komoly biológiai tanulmányokat folytat, még a félszavakból is megértettem volna, hogy miféle betegség következtében szürkült meg és sárgult be Rezső bácsi arca, és legfőképpen, miért vannak májfunkciós zavarai. „Csak egyet nem értek, Sanyikám”, mondta apámnak anyám, amikor végre befejezte Rezső bácsi kórképének részletes taglalását.
