Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Kötter Tamás: A pokolba vezető út
36 Kötter Tamás A pokolba vezető út Anyám világ életében a legjobbat feltételezte a másik emberről, és igyekezett empátiával közelíteni felebarátai problémáihoz. Tele volt jó szándékkal, és – ahogy arra vasárnaponként a plébános úr a templomban figyelmeztette a híveket – minden alkalmat meg is ragadott, hogy ezt kimutassa. Elfutni sem lehetett ez elől a mindig tettre kész jó akarat elől, de nem is volt hová abban a kis bakonyi faluban, melynek lakói úgy éltek együtt, mint egy nagycsalád. Persze – ha máshonnan nem is, de a közmondásból – tudjuk, hogy nemcsak a mennyországba, de a pokolba vezető út is jó szándékkal, néha bizony ugyanazzal a jó szándékkal van kikövezve. Egy alkalommal például anyámmal meglátogattuk az egyik rokonunkat, akit akkor engedtek ki a kórházból. Rezső bácsi nem az a fajta rokon volt, akit az ember meghív a karácsonyi vacsorára, vagy a főasztalhoz ültet az esküvőjén, ne adj’ isten felkéri, hogy legyen a gyereke keresztapja. Még az is lehet, hogy egy cseppnyi közös vér sem csörgedezett az ereinkben, mert nem emlékszem, hogy akár egyetlen alkalommal is feltűnt volna a régi fekete-fehér, aztán az idők múlásával kiszínesedő családi fényképeken, vagy szóba került volna családi körben. Nyilván, ha városban laktunk volna, letudjuk az egész ügyet egy telefonnal, de falun – legalábbis felénk – születéskor, betegség vagy halál esetén az ember ellenállhatatlan késztetést érez, hogy szinte már családfakutatóként elmerüljön a família ködbe vesző múltjában, és kibogozza a legszövevényesebb rokoni kapcsolatokat is, jó alkalmat teremtve a vizitelésre. Ez a kötelesség a nőkre hárult. A férfiak napközben a téeszben dolgoztak – legalábbis úgy csináltak –, délután a háztájiban tettek-vettek, este meg a kocsmában ittak és okoskodtak. Akár a rokonunk volt, akár nem, anyám úgy határozott – „ha már hazajött a Rezső”, magyarázta apánknak –, hogy tiszteletünket tesszük nála. Rezső bácsit, akiről egészen a betegsége napjáig nem tudtam, hogy bár csak távoli, mégis a rokonunk, gyakran láttam a faluban. Nagydarab, melák ember volt, hatalmas lapáttenyerekkel; traktorosként dolgozott a helyi téeszben. A negyvenes éveit taposta, apámmal volt egyidős, bár jóval többnek nézett ki. Hol volt akkor még „a negyven az új húsz” meg a többi, manapság divatos dolog. A nyolcvanas évek közepén jártunk, nemcsak egy másik évszázad, de mára már egy egész évezred választja el tőlünk azt a korszakot – a szocializmusról nem is beszélve. A negyven, az negyven volt, de inkább ötven. Rezső bácsi feje éjjel-nappal egyformán paprikavörös volt. Azt hittem, hogy a szél cserzette ki az arcát vagy a nap égette tűzpirosra a földeken; télen pedig a hidegre gyanakodtam, influenzajárványok
