Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - „Vasmarkú lelkészre volt szüksége a gyülekezetnek” (Schill Tamás néprajzkutatóval beszélget Kriskó János)
118 zottak katolikusokat is, próbálták folyamatosan a tömegbázisukat szélesíteni. Tehát a már említett 26 fő alkotta a pataji unitárius gyülekezet magját. – Mi volt az a gazdasági-pénzügyi konfliktus, amely előidézte a református gyülekezetből való kiválást? – A kiválás előidézője az volt, hogy az egyházközség, akkori vezetőjének, Simon Ernő nagytiszteletű lelkész úrnak a javaslatára meg akarta emelni az egyházi adót. Pontosabban: ki akarta terjeszteni az egyházfenntartási hozzájárulást azokra a pataji református polgárokra is, akik addig adómentességet élveztek. Simont kifejezetten azért hívta meg a gyülekezet élére a presbitérium még 1931-ben, mert úgy látták, hogy a sok gyenge kezű pap után végre egy vasmarkú lelkészre van szüksége a gyülekezetnek, aki rendbe teszi az egyházközségben felgyülemlett problémás ügyeket. Simon Ernő valóban vasmarkú, megosztó személyiség volt, aki nem kerülte el a konfliktusokat sem, de a hívek többsége szerette. Népszerűségére jellemző, hogy amikor 1953-ban elhelyezték a Tisza mellé, pár év múlva, 1956-ban mozgalmat indítottak a hívek a visszahívására. – Kiknek és milyen alapon járt a mentesség? – Mentessége volt az aktív és a nyugdíjas állami alkalmazottaknak, a vasutasoknak, a csendőröknek és rendőröknek, a büntetés-végrehajtás alkalmazottainak. Az adófizetési kötelezettség nyilvánosságra kerülése után a kezdeti viták súlyos konfliktussá fajult ak, mert az érintettek ragaszkodtak a korábbi előjogaikhoz, továbbra sem akartak fizetni. Valójában filléres konfliktus volt ez, egyáltalán nem volt meghatározó vagy esetleg az egyes családokat komolyan megterhelő az az összeg, amelyet kért tőlük az egyházi vezetés. Valószínűbb, hogy nem is maga az adó ténye váltotta ki az egyházközségből való kiválást, sokkal inkább gondolhatjuk azt, hogy már a kezdetektől személyes konfliktus vagy konfliktusok húzódhattak a háttérben a keménykezű lelkész és az érintett egyháztagok között. A nézeteltérés oda vezetett, hogy a már említett 26 fő, akiknek a zöme volt nyugdíjas BV- és MÁV-alkalmazott volt, vagy a folyamhajózásnál álltak alkalmazásban, kilépett a református egyházközségből. Él helyben egy olyan legenda, hogy először a helyi evangélikus felekezet vezetőit keresték meg a csatlakozás, a betérés szándékával, de ennek hiteles dokumentumai nincsenek. Amikor az evangélikus gyülekezet értesült arról, hogy az adóelkerülés szándéka vezette a kiugrókat, jól felfogott érdekeik miatt finoman elhárították a csatlakozási szándékot. Nyilvánvalóan nem jöhetett szóba a helyi katolikus egyházközség és a zsid ó felekezet sem. A legenda úgy tartja, hogy a távozók unit árius egyház melletti döntését Jókai Mór: Egy az Isten című regénye alapozta meg. Felvették a budapesti unitárius egyházközséggel a kapcsolatot, és többszöri, személyes találkozás után végül is a Budapesti Unitárius Egyházközség , Barabás István lelkész vezetésével átvette a dunapataji csoportot. Mivel az érintettek többsége nyugdíjas korú volt, a csatlakozás azonnali feltételéül azt szabták, hogy a betérés pillanatában önálló temetővel kellett rendelkeznie a pataji csoportnak. Érdekesség, hogy a betérés valójában egyszerű jogi procedúra volt, néhány űrlapot kellett kitölteniük az érintetteknek, ezért is tűnt szokatlannak és váratlannak, hogy a kezdeti pillanatban temetőt kellett létesíteniük. Az egyik kitérő polgár a pár száz négyszögöles telkét felajánlotta temető céljaira, s így elhárult az akadály a csatlakozás útjából. A dunapataji unitárius temető a mai napig a három hazai unitárius temető egyike. – Nem volt akkoriban az önkormányzat által fenntartott köztemető, csak felekezeti temetők működtek? – Volt és van is Dunapatajon úgynevezett közös temető, ahová az öngyilkosokat, a vízi hullákat, illetve az 1919-es események áldozatait temették. Csak sejtés a részemről, hiszen
