Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Gömöri György: Nobel-díjasok, akiket ismertem
110 cambridge-i fiatal írók Richard Burns-Berengartennél rendezett találkoz ó ira, ahol felolvastunk egymásnak műveinkből, néha meg is vitattuk azokat. Jól beszélt angolul, és volt benne valami veleszületett kedvesség, ami miatt mindnyájan szerettük, örültünk jelenlétének. Márquezt már olvastam, de a latin-amerikai próza egyébként csak mérsékelten érdekelt, ezért minden rokonszenvem ellenére sokáig elhanyagoltam Mariót. Nem is olyan régen viszont megvettem Feast of the Goat ( A kecske ünnepe ) c ímű művét, ami Trujillóról és diktatúrájáról szól egy női főszereplő szemé n át. Vannak, akik ezt tartják Mario Vargas Llosa legjobb regényének – lehet, hogy igazuk van. Trujillo a Dominikai Köztársaságnak volt több évtizeden át diktátora, és Mario remekül írja le azt a folyamatot, hogyan lesz a „rendcsináló” nemzeti hősből korrupt és gyilkos diktátor, akit végül saját emberei eltesznek ugyan láb alól, de akinek öröksége hosszú időre rányomja bélyegét erre a közép- amerikai szegény kis államra és lakóira. Ez a regény nem könnyű olvasmány, mert rengeteg szereplőt mozgat, és nincs megindexelve – még egy magyar nő is felbukkan benne, mint Trujillo egyik szörnyű fiának a barátnője vagy felesége. De akit érdekel egy ország erkölcsvesztése és egy jellem elrothadása a hatalom bűvöletében, annak feltétlenül ajánlom Mariónak ezt a dokumentumregényét. Mario 2010-ben kapott Nobel-díjat, amihez (gondolom) A kecske ünnepé nek sikere jelentősen hozzájárult. 6. A legkésőbbi, mert 2011-es Nobel-díjas, akit ismertem, az azóta elhunyt svéd költő, Tomas Tranströmer volt. (Most veszem észre, hogy a hat nobeles emberem közül ma , 2018-ban, egyedül Mario Vargas Llosa él.) Róla sokat hallottam korábban a Svédországba emigrált magyar „szófuvaros” Thinsz Gézától, de kellett várnom a hetvenes évek elejéig, amikor Tranströmert meghívták egy cambridge-i költőfesztiválra. Ekkor én már pár éve a Darwin College kutatókollégium Fellow-ja, vagyis igazgatósági tagja voltam, részt vettem a költőfesztivál szervezésében is, emiatt gyakran láttam vendégül külföldi költőket. Mivel akkortájt barátkoztam össze a skót Robin Fultonnal, a Lines review c ímű lap szerkesztőjével (csinált egy kiváló magyar számot, benne Kassák, József Attila, Radnóti és Pilinszky- versfordításokkal) és Fulton volt Tranströmer legszorgalmasabb angolra fordítója, megh í vtam mindkettőjüket ebédre a Darwinba, ami fontos gasztronómiai fordulatot idézett elő kollégiumom történetében. Tranströmerről azt kell tudni, hogy öntudatos, egyenes ember volt, véleményét általában nem rejtette véka alá. Így aztán, amikor a Darwinban ebédre konzervspagettit(!) tálaltak, megkóstolta, és utána megvetően tolta félre, salátát kért és kapott helyette. De mivel az én külföldi vendégem volt, és akkoriban tagja voltam a kollégium étkezési bizottságának, óriási botrányt csaptam a következő bizottsági ülésen. Ezzel ugyan vérig sértettem az étkeztetésért felelős hölgyet (aki korábban az angol tengerparton volt panziótulajdonos), de azt elértem, hogy egyszer és mindenkorra levették műsorról a konzervspagettit a Darwinban. Igaz, a szakács is többször változott, azt hiszem, most sem született angol főz nemzetközi tagságáról híres kutatókollégiumom tagjainak. Hálás voltam Tranströmernek a fenti beavatkozásért, és jó néhány évvel később kicsit viszonozni tudtam őszinteségét. Addigra már Amerikában is ismert volt költészete, tehát amikor 1990-ben Ivar Ivask, a World Literature Today szerkesztője beválogatott engem a Neustadt-díj zsűrijébe, örömmel fedeztem föl a döntőbe f ö lterjesztett névsorban Tomas nevét, s ahogy sorban estek ki a jelöltek (az enyémet is bele értve), úgy nőttek a svéd költő esélyei a tetemes összeggel járó irodalmi díjra. Végül csak ketten maradtak talpon: V.S. Naipaul, a trinidadi származású brit prózaíró és Jan Kaplinski jelöltje, Tomas Transtr ö mer. Az izgalmas végversenyben Tomas győzött, többek között az én szavazatommal.
