Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Gömöri György: Nobel-díjasok, akiket ismertem
109 nak, de én Włodekre is csak homályosan emlékszem, pedig lehet, hogy ő vitt ki engem Nowa Hutára, mutatta meg a Krakkó közelében épülő „szocialista várost”. Akkor már megjelent Szymborskának egy kötete, de sem erre, sem második kötetére nem figyeltem föl mindaddig, amíg 1956 őszén, Rajk László újratemetése és a magyar forradalom után kezembe nem került egy keserű, kemény verse, a Temetés . Csak egy pár sort idézek belőle saját fordításomban: „S te nép, csodáld e tettet / e nagyszerű eredményt: / ki egyszer született meg / – kétszer is eltemették” . A Gomu ł ka-rendszer első hónapjaira jellemző viszonylagos szabads ágot jelzi, hogy ez a vers bele kerülhetett Szymborska harmadik, 1957-es, A Yeti megszólítása című kötetébe. Más szóval Szymborska, aki korábban hitt a lengyel szocializmus ígéreteinek, 1956-ra már teljesen kiábrándult a szovjet mintájú, „szocializmusnak” csúfolt imperialista államkapitalizmusból. Mégis (gondolom, egzisztenciális okokból) benne maradt a revizionizmustól megfertőzött LEMP-ben, a párttagságról csak 1966-ban, a híres Kołakowski-ügy után mondott le. (Ez megint egy speciális lengyel jelenség, hány író adta vissza párttagsági könyvét tíz évvel a lengyel változások és a magyar forradalom után – erre nem volt példa sehol másutt a kommunista „béketáborban”.) Én meg közben jártam ugyan Lengyelországban, sőt Krakkóban is, de Szymborskával valahogy elkerültük egymást. A hetvenes-nyolcvanas években (mint polonista, a cambridge-i egyetem tanára), több ízben ellátogattam Krakkóba, ahol főleg Jan Prokoppal, illetve Leszek Elektorowicz-csal találkoztam, utóbbival sűrűn leveleztünk, időnként írtam is Leszek egyik lapjába. Őt nagyon érdekelte az angol és amerikai irodalom, sokat fordított angolból lengyelre. 1984- ben Elektorowicznál teáztam, amikor két illusztris vendég érkezett: Szymborska, élettársával, az ugyancsak író-költő Kornel Filipowicz-csal. Nem emlékszem, miről beszélgettünk aznap délután, de a fényképeken egy derűs, nyugodt hölgy látható, amint egy jókora macskát simogat. A macska Elektorowiczéké, de látom, hogy Wislawa asszony szereti ezt az állatfajt át – pár évre rá élvezettel fordítottam magyarra a Macska az üres lakásban című versét, amiben a cica elmondja, micsoda szemtelenség őt egyedül hagyni napokig (tulajdonosa közben elhalálozott), mert a hűséges lovakkal ellentétben, nem érzi, hogy aki neki eddig enni adott és gyakran simogatta, soha többé nem jön vissza. És az az igazság, hogy lényegében a krakkói együtt teázás után jöttem rá a Szymborska-líra ízére és zamatára. Így aztán a Csordás Gábor által szerkesztett magyar Szymborska-válogatásba is bekerült néhány fordításom, de újabban is jelentek meg magyarításaim, volt olyan verse ( Gyűlölet ), amit kétszer is lefordítottam, másodszor tavaly, amikor ez az érzelem újra kezdte áthatni a politikusok szónoklatait. Szymborska nem ösztönös, ő gondolkodó költő. Néha egy-egy filozófiai tételből bont ki remek verseket. Voltak, akik (gondolom, „pártos” múltja miatt) rosszallották, hogy ő lett a második lengyel irodalmi Nobel-díjas, de ezek a kéretlen kritikusok elfelejtették, milyen okos, mondhatnám, bölcs embert próbálnak leszólni. Mert felejthetetlen, amit Szymborska mondott, amikor közölték vele, hogy ő kapta az 1996. évi irodalmi Nobel-díjat: „Nagy megtiszteltetés, de meg kell mondanom, hogy van még két lengyel költő, aki éppúgy megérdemelte volna a díjat: Tadeusz Różewicz és Zbigniew Herbert”. Aki tudja, milyen féltékenyek lehetnek költők egymásra, értékelheti ezt a mondatot: ennél jobbat, okosabbat nem is lehetne kitalálni. 5. A perui születésű Mario Vargas Llosát Cambridge-ben ismertem meg, ahol egy évet töltött, gondolom, kutatással. Ekkor (a hetvenes évek közepén) már ismert író volt, de közel sem olyan ismert, mint Márquez vagy Borges, hogy csak két nevet említsek. Mario eljárt a
