Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Gömöri György: Nobel-díjasok, akiket ismertem
108 el az akkori Leningrádban, ügye nagy port vert föl angol irodalmi körökben. Brodszkij, ha jól emlékszem, vörös hajú, korán kopaszodó fiatelember volt, amikor a szovjet hatóságok egyszerűen eltávolították szülőföldjéről. Ez történt Szolzsenyicinnel is, és el kell ismerni, sokkal kellemesebb f ajtája volt ez a száműzetésnek, mint egy bánya Szibéri ában . Brodszkij nagyon tudatos és művelt költő, a huszadik századi orosz költők közül talán Oszip Mandelstámhoz és Akhmatovához áll a legközelebb. Viszont főleg „nyugatra” tájékozódott, fiatalon megtanult angolul és lengyelül, és John Donne meg Czes ł aw Mi ł osz verseit olvasta legszívesebben. Mindezt később tudtam meg róla, amikor már interjút adott nyugati lapoknak. A Poetry International estjén megkapott versolvasása: kántálva, szinte énekelve olvasta fel, illetve mondta el hosszú, rímekben gazdag verseit. Cs. Szabó László, aki mellettem ült azon az esten, megjegyezte: „Ez a fiú elsiratja őseit” – amit lehetett szellemi ősökre is érteni, de arra is, hogy Brodszkij ősei között alighanem zsidó kántorok is voltak, innen örökölte előadói képességét. Mindenesetre hallani és látni lehetett, hogy Brodszkij különlegesen ragaszkodik az orosz költészet hagyományos formáihoz. Ezt később sem adta fel, amikor Amerikába távozott, de ott esszéket is kezdett írni, méghozzá angolul – a kettő együtt növelte ismerts égét , illetve népszerűség é t. Egy ideig Ann Arborban, a michigani egyetemen kapott kutató-ösztönd í jat, én éppen ott tartottam lengyel irodalmi előadást – ekkorra esett második találkozásom vele. Baráti társaságban említették, hogy az orosz költő itt tartózkodik, amire fölhívtam, jöjjön át beszélgetni. Vodkával ugyan nem tudtuk kínálni, de az amerikai whisky se rossz, megoldotta nyelvét a bourbon. Persze irodalomról beszélgettünk, egészen biztosan szó esett Miłoszról is, akit később éppen Joszif Brodszkij javasolt a Neustadt-díjra, amit Amerikában a Nobel-díjhoz vezető lépcsőként emlegettek. A magyar irodalom kevésbé érdekelte Joszifot, viszont a műfordítás problémái igencsak izgatták. Ő a formahű fordítás híve volt, ezért bírált meg egy olyan Anyegin-fordítást, ami lazán kezelte Puskin csengő-bongó rímeit. Ebben csak részben volt igaza, mert angolra fordítás esetében mindig kompromisszumot kell kötni az eredeti hangzása és az angol vers lehetőségei között. Amikor később egy cambridge-i irodalmi fesztiválon újra találkoztunk, ez volt az egyik közös témánk, különös tekintettel Clive Wilmerrel készített, többé-kevésbé formahű Radnóti-fordításainkra. Brodszkij sokat dolgozott, olyan intenzíven, mintha csak sejtette volna, hogy korán fog meghalni. Szívproblémái voltak már fiatal korában, amiket súlyosbított alkoholfogyasztása és erős dohányzása. John le Carré új könyvében ( The Pigeon Tunnel ) leír egy jelenetet, amikor egy londoni kínai étteremben együtt ebédel az alkoholtól-dohánytól orvosilag eltiltott, de ezt az intést semmibe vevő Brodszkijjal, aki ekkor tudja meg, hogy megkapta az irodalmi Nobel-díjat, és könnyek között búcsúzik a hajdani kémtől és kiváló thrillerek írójától. „Most egy évig sokat fogok fecse gni” – mondja ekkor Le Carrénak Brodszkij, a várakozó újságírókra utalva. Ez 1987 őszén volt, utána az emigráns orosz költő még kilenc évig élt, Velencében temették. 4 Wislawa Szymborska az egyetlen nő Nobel-díjas ismerőseim közül. Vele alighanem kétszer is találkoztam, jóllehet csak a második alkalom ragadt meg igazán emlékezetemben, mert akkor fényképek is készültek rólunk. Először nagyon fiatalon, 19 évesen, a Magyar Írószövetség ösztöndíjasaként barátkoztam Krakkóban a két Tadeusz-sal, Nowakkal és Śliwiakkal, és bejártam a Krupniczára, ahol saját házuk volt „az íróknak”, vagyis lakásaik és saját éttermük a földszinten, úgy tetszik, Szymborska is ott lakott még 1953-ban első férjével, Adam Włodekkel. Lehet, hogy már akkor bemutatkoztunk egymás-
