Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Gömöri György: Nobel-díjasok, akiket ismertem
107 helyen stílusjavításokat eszközölt. Amikor rákérdeztem, miért nem kérte beleegyezésemet (a szerintem több helyen indokolatlan) változtatásokról, agresszív hangon válaszolt – neki erre nem volt ideje! Megszakítottam vele a kapcsolatot, élete végéig köszönőviszonyban maradtunk: a történet negatív hőse a nemrégen elhunyt, egyébként kitűnő litvántudós Bojtár Endre volt. A hatvanas években Milosz még eléggé magányos volt Berkeley-ben. Azt gondolta, Lengyelországban teljesen elfelejtették, és én hiába bizonygattam neki, hogy ez nincs így. Amerikai elismertetésében két ember játszott fontos szerepet: Kenneth Rexroth és a később ugyancsak Nobel-díjas orosz Joszif Brodszkij. 1978-ban Neustadt-díjat kapott, és többen ünnepeltük a Books Abroad című világirodalmi folyóiratban, ez alkalommal, azt hiszem, a kanadai Louis Iribarne és én voltunk a kivételek, a többi tanulmányíró lengyel ek közül került ki. Levelezésemet Mi łosz-sal a krakkói Jagelló-könyvtár birtokolja, k ét hosszabb hozzám írott levele megjelent folyóiratban, és nagy örömömre szolgált, amikor 2011-ben a krakkói maraton hossz úságú Miłosz-konferencia első előadójának engem kértek föl a szervezők. Arról nem beszélve, hogy úgy gondolom, a saját költészetemre is hatott ez a litván–lengyel emigráns, a huszadik század egyik legjelentősebb költője, a 2004-ben elhunyt Czesław Miłosz. 2 Bár egy-két versét fordítottam magyarra, Seamus Heaney északír költő, aki angolul írt, volt az az irodalmi Nobel-díjas, akit legkevésbé ismertem, mivel csak egyetlen alkalommal találkoztunk. Erre Cambridge-ben került sor, valamilyen gyászszertartáson vettem részt, amire Heaney is eljött, ez valamikor a kilencvenes évek vége felé lehetett, mindenesetre jóval azután, hogy elolvastam (és a Nagyvilág ban recenzáltam) a költő The Government of the Tongue című 1988-as tanulmánykötetét, amiből kiderült, hogy Heaney milyen nagy becsben tartja a lengyel Czes ł aw Miłoszt és fiatalabb költőtársát, Zbigniew Herbertet. (Utóbbit hosszú esszében méltatta, és verset is írt róla). Ekkor már megjelentek Seamus Heaney-nek Stanis ł aw Bara ń czakkal együtt készített kiváló Kochanowski-fordításai (a lengyel reneszánsz legnagyobb költőjének Gyászdalait fordították együtt), tehát a pár perc alatt, amit Heaney társaságában tölthettem, főként lengyel fordítótársa iránt érdeklődtem. Bara ń czak ekkor már nem volt jól, Parkinson-kórja miatt jóval a nyugdíjas korhatár el ő tt abbahagyta egyetemi előadásait, de változatlan hévvel dolgozott otthonában. Amikor Heaney meghallotta lengyel barátja nevét, elmosolyodott: „Hát igaz, ami igaz. Staszek a munka valóságos megszállottja” – amiből azt olvastam ki, hogy keményen megdolgoztatta lengyelül nem értő társfordítóját. Aki egyébként nagyon rokonszenves embernek bizonyult, északír katolikus létére felül tudott emelkedni a helyi véres protestáns–katolikus vitákon és ellentéteken. Lehet, hogy Nobel-díjában része volt ennek a politikai elfogulatlanságnak, illetve műv észi objektivitásnak, amellett, hogy Heaney ritkán írt kötött formában, tehát kiválóan lehetett fordítani más nyelvekre. Magyarra többen ültették át verseit, köztük Tandori Dezső, meg Imreh András, akit nemrégiben Dublinba is meghívtak egy nagy Heaney-konferenciára –, ennek ellenére, nem hiszem, hogy ismertebb lenne ma Magyarországon, mint kortársai közül akár Sylvia Plath, akár Ted Hughes. Igaz, egyáltalán ki olvas még Magyarországon (különösen más nyelvből fordított) verseket? 3. Joszif Brodszkij hangját először azon a londoni esten hallottam, amit a Poetry International szervezett 1972-ben. Akkor már sokat hallottam erről a tehetséges és méltatlanul meghurcolt orosz költőről, akit „parazitizmus” vádjával citáltak bíróság elé és ítéltek
