Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
27 tem. Kutyái mellette, kecskéje mögötte lépkedtek. Nusi mint régi ismerősöket üdvözölte őket. Nagyon megörültünk egymásnak. Most, a nyár kellős közepén, orosz sapkája volt a fején. Hanyagul hátradőlt, lábát keresztbe téve cigarettázott. Kéztartása, profilja, függetlenül sapkájától, ismét azt a spanyol márkit idézte, akit, említettem, El Greco egyik festményéről ismerek. Mondta, Bicskei Matyinál szolgál. Jó dolga van. Cukorrépát hoz éppen vietnami malacának. A fotók felől kérdez. Mondtam, majd juttatok neki belőlük. Persze nem került rá sor, noha hívattam elő belőlük az ő számára is. Aztán ősszel egyszer még találkoztunk. Esett, borús, kutya idő volt, szinte sötét. Megöregedve, ázottan gubbasztott a bakon. Beteg, mondta, megy orvosságot íratni magának. Miért nem emeli maga fölé a nagy málnaszín napernyőt, kérdem. Legyint, szép, éles kezével… Akárha egy felakasztott, élő szobor. Megsajnálom. Belátom, így vagy úgy, jobb lett volna. Mindig nagyon megörülök Bus Károlynak, de aztán igyekszem távolságot tartani, ugyanis valamiféleképpen, az ő érdekében is, éppen folyamatban van fikcióvá emelése. Jóllehet ez a folyamat számomra nem is olyan egyszerű, lévén hogy mindig faktográfiával kezdem, hőseimet név szerint említem, mint ez esetben is, éppen hogy magára a nevére mint olyanra tapadok. Olyannyira, hogy aztán már hiába próbálok minden irányba menekülni, el egészen Kumbuktuba, de nem megy. A dolog feleúton megreked. És lám, Bus Károly-Kardel is lóg szövegem felett. Akárha egy felakasztott élő szobor. Megsajnálom. Belátom, így vagy úgy, jobb lett volna. Sírnom kell. Nem először mondom, de sosem ennyire búsulva, ha nem tudok segíteni rajtuk, úgynevezett hőseimen, nem lenne szabad megbolygatni életüket. Hiszen akkor, utoljára, abban az esőben, abban a sötétségben is haza kellett volna küldeni, s nekünk kellett volna bemenni a városba orvosságért… És mellette maradni, tán át is vinni a mi tanyánkra, egy deszkán bedugni a forró kemencébe, mint nagyanyáink tették, hogy kiizzadja betegségeit. Bus Károly-Kardel… Sokszor emlegettem már, Jutka édesanyja Jászárokszálláson született. Tanító édesapját, aki együtt járt volt iskolába Gárdonyival, sokat ittak, mulattak volt együtt, büntetésből helyezték át Oroszlámosra, majd Cservenkára, és végül Palicsra… Egyszer Pesten, egy ellenzéki buliban, Eörsi vitt el oda, Mészöly is ott volt, teljesen véletlenül beszélgetésbe elegyedtünk Donáth Ferenccel, a legnagyobb tekintélyű magyar ellenzéki politikussal… Már a harmadik mondat után kitűnt, ő is jászárokszállási. És együtt gyerekeskedett Jutka édesanyjával, tán még udvarolt is neki. Nem győzte dicsérni szépségét… Távozásunkkor melegen üdvözöltette Jutka édesanyját. Majd félrehúzott. Mondta, lenne egy kérése. Tessék, mondtam. Szüksége lenne Edvard Kardelj önigazgatásról írt könyvére, mondta, ami, ha jól tudja, magyarul is megjelent volt nálunk. Fel kell készülnünk a hatalomátvételre… Azt a népi íróktól tán már sejtjük, mit kell csinálnunk a földdel, a parasztokkal, de azt is meg kellene tanulnunk, mit kell majd csinálnunk a gyárakkal…
