Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
15 Spiró György, és egyik egyetemi kebelbarátom, Szalai Pál, s még többek is. Bella Pista esete más: neki ekkor már saját kötete (és image) volt, bár lelkileg őt szívesen láttuk volna közöttünk. De végül is mi, akik antológiatársak lettünk, hasonló háttérből, hasonló emlékekkel s zömmel hasonló esztétikai hitvallással is jöttünk, zömmel vidékről, a lesöpört padlású házakból, és fogékony korban: 13-14 évesen éltük meg 1956-ot, s akikben egy pillanatra sem merült fel, hogy az bizony nem „ellenforradalom” volt, s szemünk elé tudtuk képzelni a velünk egyidős hajdani pesti srácok vérét. De a Híd borozó mellett nem felejtettük el az egyetem környéki Bajtárs éttermet sem, ahol szintén sok szép délutánt töltöttünk – persze hozzászámítva az én Nárcisz-beli kávézásaimat is. Ugyanakkor (okára nem emlékszem) már komoly és konkrét szervezkedésünk idején, az egyetemi időszak végén (sőt, némelyek már diplomás középiskolai tanárok voltak), áttettük székhelyünket az Erzsébet körúti Erzsébet sörözőbe. Akkor már gyakori vendégek voltunk a híres New York palotában lévő Hungária kávéházban is, ott is el lehetett akkor üldögélni egy-egy szimpla mellett. Sőt, az emeleten több szerkesztőségnek is helye volt. – Az akkori Erzsébet sörözőbe már mindenki azt az anyagát hozta, amit az antológiába ajánlott. Ezek később kézről kézre jártak, s mindenki szavazott egy-egy vers mellett vagy ellene. Ugyanúgy közfelkiáltással fogadtuk el címadó versként Oláh János nevezetes, már évekkel előtte megjelent nagy versét, az Elérhetetlen föld et . (Rózsa Bandi és Konczek Jóska ottlétéről nemigen vannak emlékeim, de biztosan ott voltak ők is, mint ahogy Mezey Katika is föl-fölrándult Tatabányáról, de őt legtöbbször Oláh János képviselte.) De elengedhetetlenül szükséges beszélni egy lestrapált, középkorú „hölgyről”, aki gyakran tette ott tiszteletét, mégpedig üzleti célzattal: összevissza lapokra írt „verseket” árult. Persze nemcsak ő figyelt föl ránk, de mi is őrá – többször is jól elszórakoztatott bennünket. Ilyennel még nem találkoztunk, hacsak nem gondolunk társunk, Győri Zsiga hetyke kötetcímére (akkortájt, közülünk elsőként jelent meg), azaz hogy: Ez a vers eladó . Nem lehetett a hölggyel nem beszélgetésbe bocsátkozni, s legjobban tán Oláh János mulatott rajta, s ennek ellenében meg is vett néhány példányt tőle: ára 10-12 forint volt. Ugyanis a nő azt mondta, hogy alkotásai között találhatók „fokozott” versek is, s azok csak felárral kaphatók. De egy – számomra – emlékezetes másik esetet is meg kell említenem. Ekkor egy este négy-öten a Hungária kávéház egyik nagy asztalánál ültünk, mikor váratlanul mellénk ült Vas István – ilyesmi akkor természetes volt. Pár héttel előtte lesújtó kritikát írt Győri Laci kötetéről, amit – s akit – mi nagyra tartottunk. Erről is szó kerekedett, s Vas István megismételte, hogy „Nem jó kötet”. Én válaszoltam, hogy „De jó!”. Mire ő ismét: „De nem jó!”. S én megint: „De jó!”. – Így dobáltuk egymásnak a labdát, miközben kis társaságunk meg elnémult. Hogy mi oldotta föl ezt a szódobálást, már nem emlékszem, de nekem – nekünk – Győri Laci az egyik legeredetibb fiatal költő volt akkor. S arra is emlékszem, hogy – még az Eötvös-kollégiumban – egy közpréda-gépen ő gépelte először a verseimet, mikor már unokahúgommal, a gépíró Kovács Margóval megszakadt a kapcsolatunk. Mert bizony akkoriban még különös szerencse kellett hozzá, hogy anyagainkat gépelve lássuk.
