Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
16 Szerkesztői munkálkodásunknak hamarosan nagy – mondhatni: országos – visszhangja támadt, az egyetemi ifjúság szinte mindenütt tudott rólunk, s várta a rendkívüli könyvet, amit nem a kiadók, szerkesztőségek hoztak létre, a megszokott, joviális módon, hanem ahogy mindig kellett volna is, a szerzők maguk, s így is szerették volna megjelentetni. Ez bizony nagyon megpiszkálta a hatalmon lévő diktatúraszolgálók bajuszát, s el sem tudták azt akkor képzelni. Mikor kötetünk véglegesítődött, előbb a Magvető Kiadóhoz, majd miután visszaadták, a Szépirodalmi Kiadóhoz is benyújtottuk, de mindkét helyről rövid úton rúgtak ki bennünket. Viszont hirtelenjében azt tapasztaltuk, hogy nagy ázsiója támadt az addig semmibe nézett fiatal költőknek, akik bizony a mi társaságunk mellett is szép számban, mellőzötten tolongtak. Hivatalosan is mindenképpen le akarták szerelni a tarthatatlanná váló feszültséget. Így jött létre hamarosan, Mezei András toborzásában (aki akkor az Élet és Irodalom versrovatvezetője s a Tűztánc egyik megbízható szereplője volt), egy hűbelebalázs-féle szervezés, s erről személyes élményem is van. Ugyanis a szerkesztőség-járásoknak köszönhetően Mezei Andrást meglehetősen ismertem, s mikor nála jártam, nagy és bizalmasnak vett ajánlással állt elő: bocsássuk rendelkezésére a már megszerkesztett és lezárt antológiánkat, s garantálja, hogy a nála készülő versgyűjteményben mi leszünk a központi helyen. Persze, én azonnal visszautasítottam a nyilvános manipulációt, s rövidesen nélkülünk jelent meg az Első ének , amiben vagy harminc (ha nem több) „fiatal” költő jelentkezett, jobbára tehetségesnek vélt szerzők (de legtöbbjüknek ma már a nevét sem ismerik). Azonban ez még nem volt elég: a Szépirodalmi Kiadó szerkesztésében nem sokkal utána megjelent a Költők egymás közt című reprezentatív antológia, szintén vagy 15-16 „fiatal” költővel, akiket személyesen egy-egy nagynevű pályatárs mutatott be, előszóval. Itt indult például Tandori Dezső, Kiss Anna, Oravecz Imre, Veress Miklós, Apáti Miklós – és még ki tudja hány ígéretes tehetség. És ebbe már én is belekerültem, szinte tudtom nélkül. Ugyanis a Szépirodalmi Kiadónál volt éppen az első kötetem kézirata – a Magvetőtől már elutasították –, legalábbis amit én első kötetemként szerettem volna megjelentetni. Ebből válogattak aztán antológia-darabokat a Költők egymás közt kiadványba, s szinte csak akkor értesítettek róla, mikor már visszavonhatatlan volt. Ráadásul Juhász Ferenc vállalta a bevezetőmet, s olyan elragadó és elragadtatott véleményt írt anyagom elé, hogy biz hitetlenkedtem, hihetetlennek tartottam, hogy ezt komolyan gondolja. (Akkor találkoztunk másodjára.) – A mi szívügyünk-antológiánk meg közöletlenül árválkodott a két hivatalos mellett. Pedig ott volt kísérőnek négy, általunk nagyra tartott költőnek is a lektori ajánlása, úgymint Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, Kormos Istvánnak, s még Váci Mihálynak is. Minden létező kiadónál ajtót mutattak nekünk, vagyis elsősorban Oláh Jánosnak, s szerkesztőnknek, Angyal Jánosnak, egyetemi barátunknak. De kitartottunk, s ahogy telt az idő, végső elkeseredésünkben úgy döntöttünk, hogy – mivel tudomásunkra jutott, hogy jogilag létezik nálunk is magánkiadás – hát magánkiadásban jelentetjük meg az Elérhetetlen föld et. Már protektort kerestünk az OTP-nél, hogy személyi hiteleket vehessünk fel a finanszírozásra, de a Kiadói Főigazgatóságtól, ahonnan az engedélyeztetésre a hozzájárulási pecsétet vártuk, azt a förmedvényt kaptuk (később hozzánk került), hogy „Oláh és bandája”
