Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Lakatos-Fleisz Katalin: Látok, tehát vagyok – valahol… (Szentkuthy Miklós Arc és álarc című regényéről)
102 életepizód elején – ez nem eredményez párbeszédességet, mivel a „Doktor” közbeszólása, reakciója egyáltalán nem kap helyet a regényben. A teljes regény Goethe inkább önmagának szóló nagymonológja, amikor is az élettörténet során kikristályosodott értelmek a személyiség, vagy épp az „élet” mozgatórugóiról mondanak el lényeges dolgokat. Mint például a következő mondat: „ Micsoda blamázs volt az én mondainkedésem, hiszen lényegében nyugtalan magános vagyok, gondolkozó és könnyes érzelmek barátja, nem férfi, hanem gyermek, nem a világ, csak annak pedáns vagy hisztériás vagy ábrázoló vagy hidegen komédiás tükre.” 10 Ehhez hasonló sommásan önmeghatározó kijelentéseket bőségesen találunk a regényben. Akár úgy is tűnhet, hogy az eseményekkel való számvetés csakis az ilyen, és ehhez hasonló felismerések miatt volna jelentős. Ugyanakkor azt is észrevehetjük, hogy az önértelmező megállapítások számos alkalommal ismétlődnek, egy-egy Goethe számára lényeges gondolat más eseményhez kapcsolva, eltérő köntösben ugyan, de újra előbukkan. Sőt, még meg is kockáztathatjuk, hogy a teljes regényben lényegében ugyanazok, bár variációkban megbúvó, de újra és újra előretörő gondolatok vonulnak végig. Ilyen például az élet és kifejezés dilemmája, amelyben a kifejezés mindig hiány az élethez képest, a szerelmi szakítások kapcsán a tartós társas örömre való képesség hiánya, a rend, önfegyelem , klas zszicizmus , és a nyers, barbár ösztönök , továbbá az egység és a világ ezerarcúságának kettősségei. Miközben a sommás megfogalmazásukban kissé általános, és ismétlődésüknél fogva újdonságukat, erejüket vesztett gondolatok – amik mégis fontoskodóan a regény alapgondolatainak tűnnek – mögött, mellett szivárványosan tarka leírások váltják egymást családi miliőről, nőkről, barátokról, Itáliáról, Velencéről és még sorolhatnánk. A pszichologizáló hangból kiindulva adódik a kérdés: milyen lélektani képletről beszélnek ezek a sommás önvallomások? Különösen, ha ismétlődő jellegüket tekintjük? Minden goethei „die Ganze Welt”, mohó életéhséggel együtt járó tudós megszállottság ellenére (vagy éppen azért!) nem a derűs kiegyensúlyozottság, ha úgy tetszik a klasszicista egyensúly lenyomatai. A kettősség, a szétszakítottság, az ellentétekben való gondolkodás sokkal inkább a diszharmónia tünete a könyv Goethe-figurájában. A kínzó kétségek paradox, széthúzó bensőt sejtetnek. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy főhősünk saját felállított kettősségeihez sem következetes. Számos helyen említi ugyanis az írásnak élethez képest hiányjellegét, mégis előfordul, hogy az írást a természet teremtő erejéhez hasonlítja 11 , vagy másutt önéletrajzát hasonlítja a természet metamorfózisaihoz. 12 Úgy tűnik, ha ezen az úton haladunk, vagyis ha a regény egészéről, belső szerkezetéről próbálunk megállapításokat tenni, általánosságok ismételgetésével egy-kettő kimerítjük a regény világlátását. Pusztán a Szentkuthy-kutatások által már feltárt írói módszert ismételhetjük itt is, miszerint Szentkuthy egyszerre volt otthon a túlzsúfolt, aprólékos leírások és az átfogó, szintetikus világlátás nem annyira kettősségében, mint inkább egyidejű ábrázolásában. 13 Valószínű, hogy a már idézett kritikusokat is éppen az zavarta a Goethe- 10 Szentkuthy Miklós: Arc és álarc, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962, 171. 11 „Én is mikor jénai magányomban dolgoztam, bizony nem ismertek volna rám azok, akik csak fogadások alkalmával láttak: akkor rendetlen volt a ruhám és a lelkem, irataim és fénytani műszereim; a természet, mikor alkot, szül és alakít, akkor bizony rongyos, kaotikus és büdös, és én nagyon szeretem a remete-odúk termékeny káoszát, épp ezért kell aztán ellenméregnek az elegáns, feszes, formális parádé.” Uo., 507. 12 „ Nem kezdeteleges egocentrikusság bennem, hogy kész műveimnél jobban érdekelt önéletrajzom: hiszen ezekben az önéletrajzokban nem én voltam fontos (…), hanem a természet és történelem fejlődéstörvényei bennem.” Uo., 505–506. 13 Ehhez kapcsolódóan egy idézet a Véres szamár című regényéből „...minden mondat-pillanatban, szótag-félhang billentyűben örökké jelen és együtt van a Teremtés minden kristálya, virága, állata, álló és bolygó csillagok, a végtelenséget spanyolfalazó, behavazó csillagködök, s mindez a karnevál, mindezek a csóktól habos üstökösök: a legszigorúbb logika és matematikai ráció kerekein és csigasorain futnak, de a kerekeket
