Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
26 Elég szamojéd kutyám fehér szőrébe túrnom, hogy levezessem az ideget, mondom. A nap legszebb pillanatai, amikor Jutka az első udvarba, amely nagy, akár egy focipálya, engedi a baromfit. A kacsák kezdik a már-már röpüléssé emelkedő futást, aztán a gyöngyösök, a pulykák, a parlagi gatyás tyúkok, a búbosok, a mutáló jércék. A három ecet szépen megfogta. Őszre vagy tavaszra ismét ültetek, képezek még egy kis felnyírt ecetligetet. Az ecetet fel kell nyírni, ezt is Özvegytől, a nyomdásztól tanultam, neki ugyanis csodálatos kis, magas ecetligete van Palics és Hajdújárás (ő úgy mondja, Bácski) között. Ő mesélte volt nekem, hogy egykor a francia király kizárólagos tulajdonát képezték az ecetfák, csak ő ajándékozhatott belőlük, aztán meg valahogy észrevétlen deklasszálódott, szinte lumpenné lett a fák között. Én kötődöm hozzá. Mint a gyöngyösökhöz. Ecet és gyöngy. Összetartoznak. A gyöngyösök az ecetfákon szeretnek legjobban aludni. Nálunk a baromfiudvar összekócolódott, sosem is visszavágott, matuzsálem ezüstfüzekkel, mert az ecetliget elöl van, elöl, a tanya jobb és bal oldalán. Megnéztük az Apró lipicai lovait. Még az öccse említette őket, amikor két éve egyszer Berlinben felhívott Svájcból. Mondta, menjünk, nézzük meg. A Disznózsírt szeretné elolvasni, tulajdonképpen azért hívott. Mondta, bátyám feleségétől, Irmától kapta meg a berlini számomat. Aztán később, immár Ljubljanában élve, egyenként kell visszahódítanom egykori városaimat, nagy meglepetésemre azt kellett tapasztalnom, ismét a lipicai lovak mint olyanok kerültek a szlovén szellemi élet homlokterébe. Különös volt, otthon, Szerbiában a koszovói ütközet mítosza, itt, ebben az immár európai kis államban pedig egy állatfétis. Noha Bruxelles-ben már, igaz, nem kis harc árán, mert hát az osztrákok és az olaszok is igényt tartottak rájuk, sikerült levédeni a lipicai lovakat mint olyanokat, ám mostanra meg már a bankok egyre szaporodó golfpályái, a golfpályákhoz érkező autók kezdték veszélyeztetni ősi csendjüket. Mindennap lehetett cikket találni róluk az újságokban, de a színházban is éppen róluk íródott az egyik nagyreményű kollégám drámája. Megnéztem. Ferenc József, Tito és Bruxelles viszonyulása a lipicai lovakhoz, mármint a szlovén nemzeti identitáshoz. Mosolyognom kellett, jóllehet engem nagyon is érdekelnek a mitikus szlovén lovak, noha inkább a Mušić által megfestett, barlangrajzokat idéző, világi jellé tisztított kis, hegyi lovak képében… Aprónak nagy bajsza van, világelső kuvasza meg komondorai, valamint lipicai lovai és bivalyai is vannak. Azokat is megnéztük. Német feleségével nem tudtunk találkozni, mert Németben van éppen. Löszbabát gyűjtöttem, kevésbé sérültek, mint felénk, ahol mintha valami nagyobb tömbből, magmából lennének letördösve. Szép, szikes kopásokban topogtam, kilépve papucsomból, mezítláb soká. Lefényképeztünk egy nagy, monumentálisnak mondható, modellértékű tehénlepényt. Az erdőhöz érve kerestük a görbe csontfát. Vártam, a kék pillék felhői lebbenjenek. És hogy ezek a lepkék eszembe jutottak, abban kellett hogy legyen valami szerepe Bus Károly-Kardel szellemének is, annál is inkább, mert egyszer csak feltűnt a Járás felől kis kocsija. Ugrálni, ujjongni kezdtem. A barátod, mondta Jutka. Elébe siet-
