Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Csehy Zoltán: Theatrum mundi – feljegyzések a kakasülőn (Svájci naplótöredékek)
96 S. a kávézásról írt esszét: a gyors olasz espressóról, a boszniai rítuson át a török findzsás szokásokig. Én nem iszom kávét, a magyar szokásokról meg nincs ínyenc vélekedésem, gyarmati magyar kávéültetvényekről nem tudok. Csak egy idétlen nagyvárosi Psota Irén-anekdota jut eszembe. Megiszik velem egy kávét, művésznő? Köszönöm nem, ma már basztam. * * * Az ideális „római” módra szabályos sugárutas város: La Chaux-de-Fonds. Gyors beugrás Le Corbusier miatt: ebben a városkában született (Rue de la Serre 28). 1920-ban vette fel ezt a nevet, anyai dédapja nevét „torzította” így el. A görög-római aránytan nemcsak a város architektúráját uralja, hanem pl. a csodás Maison blanche tereit is, Charles Edouard Jeanneret a szüleinek emelte ún. „fenyőfastílusban”. A Villa turque ismertebb, különösebb, egzotikusabb, de inkább a Maison blanche-ba költöznék be. * * * Rohanás Bernbe, a Harald Szeemann-kiállításra! Megszállottságok múzeuma – ez a címe. Az év egyik legjobb tárlata. A kurátort mutatja be mint művészt, a kurátori munkát mint komponálást: azt a térlátomást, mely integrálja és feloldja a műalkotás autonómiáját. Szeemann 1961-ben lett a Kunsthalle Bern igazgatója: s ezzel egyúttal a világ legfiatalabb múzeumigazgatója is. Nyolc és fél évig húzta. A modernizmus és a kortárs művészet megszállottjaként pl. megbízta Christót és Jeanne-Claude-ot, a két csomagolóműv észt, hogy csomagolják be magát a berni múzeumot. 1969-ben független kurátor lett (egy különösen botrányos kiállítás miatt mennie kellett). Richard Serra rengeteg olvasztott ólmot folyatott a padlóra, Joseph Beuys margarinnal kente be a terem sarkait, Lawrence Weiner eltávolított egy falat, Robert Morris égő olajfáklyákat használt, Tetsumi Kudó egy óvszerben állította ki az „instant” spermát, Michael Herizer feltörte a múzeum előtti teret, mintegy megnehezítve ezzel a bejutást, Robert Barry pedig enyhén radioaktív anyagot helyezett el a Kunsthalle tetején. A mail-art különösen erősen van jelen: ez olyasmi, mint a humanista latin szerzők levelezése, mindkét fél tudja, hogy amit létrehozott, az önmagán túlmutat, az nem csak egy levél, hanem műalkotás. Ezt a művészeti ágat maga Szeemann is művelte élete végéig. A szellemi-konkrét migráció Szeemannt minden tekintetben izgatta: lévén maga is magyar bevándorló unokája, megalapította az Agentur für geistige Gastarbeit nevű ügynökséget (kb.: Szellemi Vendégmunkás Ügynökség), több „hivatalos” pecsétnyomót is készített. 1970-ben már Kölnben tárta a nagyérdemű elé a happening és a fluxus eredményeit, mintegy első komolyabb kanonizációs kísérletként. Itt is akadt botrány: Wolf Vostell projektje ugyanis, melynek lényege az volt, hogy egy vemhes tehén a galériában hozza világra a borját, rendőrségi ügy lett, és anticenzurális tüntetést váltott ki. Aztán jött a híres kasseli dokumenta 5. A magánmitológiák, az imaginárius világok témája uralta a terepet. Bruce Nauman vagy Jannis Kounellis munkáival. James Lee Byars telegrammjait nézem: meghívta Kasselbe Nixon elnököt, Maót és az angol királynőt. (Vajon elmentek-e?) Szeemann itt már vadonatúj kurá-
