Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Csehy Zoltán: Theatrum mundi – feljegyzések a kakasülőn (Svájci naplótöredékek)
95 A francia tényleg igen erotikus nyelv. A buszban a női hang minden egyes szónál élvez egyet: Neuchâtel Gare Nord. * * * Ó, a különösen meleg, kastélyos, kikötős, elegáns Neuchâtel! Betévedek egy antikváriumba: azonnal kávéval kínálnak. Egy kétnyelvű, olasz–francia versantológiát veszek hat frankért. Olasz költők Attilio Bertoluccitól Milo de Angelisig. Sandro Penn á nál ütöm fel, régi kedvenc, egyszer lefordítom az összes versét, hitegetem magam, de néha két sorával is alig boldogulok. „Amavo ogni cosa nel mondo. E non avevo / che il mio bianco taccuino sotto il sole.” Kb.: A világon mindent szerettem. / Pedig másom se volt a földön, csak egy hófehér jegyzetfüzetem. Centre Dürrenmatt. A ticinói Mario Botta csodás múzeumépülete (M. azt állítja, Caronában kezet fogtam Bottával, hogy ő mutatott be neki, de csak halványan emlékszem, akkor épp hírességtúltengés volt) a Vallon d’Ermitage-on, olyan, mint egy titkos belső szerv a hegy testében. Emészt, lélegzik, kiválaszt, mindent tud. Megemésztette pl. azt a házat, melyben D. családja eredetileg lakott: ebben az eredeti épületben van pl. D. könyvtára. Fuck for Peace – D. és 1968. Svájcra D. és Mann olvasásával érdemes felkészülni. D. festményei egészen különösek: Prometheus embert gyúr agyagból, a huncut kis Theseus a labirintus falán állva levizeli a Minotaurust. „Úgy festek, mint egy gyerek, de nem úgy gondolkodom, mint a gyerek. Ugyanazért írok, amiért festek: mert gondolkodom” – magyarázza D. Elképesztően kalligrafikus, tiszta a kézírása: az iskolai füzetétől a feljegyzésekig. A meggondolt szó türelme. Minden tökéletesre faragva, mint a Collégiale román apszisán. Azt mondják, a Collégiale két tornyából csak az egyik eredeti (a templomot 1276- ban szentelték föl), az északit 1869-ben építették, merő harmóniaigényből. Nem igazán látszik a különbség. * * * A neuchâteli múzeumban Valérie Favre festő, díszlettervező és színésznő képei: mintha örökké színpadot rendezne be, és színpadnak tekintené az egész hagyományt is. Rovarokat nagyít ki. Lemásolta Maurice Blanchot egyik meséjét (Thomas l’Obscur) és telerajzolta saját illusztrációkkal. Tapétairodalom. A portré is izgatja, De Chirico (La Vaticinateur) nyomán is készít egy önarcképet, melyen a férfi és a női karakterjegyek elmosódnak, de beleilleszti magát Hugo Ball híres Cabaret Voltaire-os zürichi dadaöltözékébe is: ezek a pszeudohistorikus selfie-k egyszerre reflektálnak a női létre, mint modellre és alkotóra. A szomszéd teremben Pierre Jaquet-Droz automata babái, melyek 1768 és 1774 között készültek. Minden hónap első vasárnapján beindítják őket: a kislány rendületlenül írni kezd. A legeslegjobban azonban egy festett csembaló ragad meg 1632-ből: máig életképes. A díszítésén különféle állatok, szemben, a klaviatúra fölött egy szemmel láthatólag hangos dobos groteszk képe (mintha Dürrenmatt festette volna oda). A dobütések ritmusára nőnek az indák, és belepik a hangszert, a csarnokot. * * *
