Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 12. szám - Csehy Zoltán: Theatrum mundi – feljegyzések a kakasülőn (Svájci naplótöredékek)

93

Sion. Le Pénitencier, Les Arsenaux. A börtönstruktúra jobban érdekel, mint a

lavinakiállítás. Foucault esszéjét ellenőrzöm: a börtönök anatómiájának viszonyát a lélek topográfiájához és a ráció kórházához. A teremőr hölgyeknek fel is

tűnik: nem tetszik a múzeum?, kérdezik

. Nézzem meg a szomszéd épületben a

pillangókat, azok tényleg

, tényleg, tényleg nagyon szépek! Valamiért élő lepkékre

számítok: de csak millió gombostűre felszúrt, kiszáradt tetemeket kapok. A biológiai-materiális börtön rabjai, a kihunyt lélek indikátorai, a ráció halálos betegei.

* * *

Sion. A világ legrégibb, máig használható templomi orgonája. Minek szólna,

hiszen az egész hegy egyetlen hangszer! A sziklás-szűk járatokon a freskóra

festett Szent Sebestyén lehalkított fájdalma süvölt végig. A szinesztéziák hegye.

* * *

F. I., akit végtelenül tisztelek, sokszor érvelt már amellett, hogy Lehár milyen

nagyszerű zeneszerző, hogy szinte operákat ír, fantasztikus a drámai érzéke, a

hangszerelése kifinomult. A hangszerelése valóban az. A zürichi Opera szabadtérre kivetített tömegprodukciója

A mosoly országa volt. Tömegek nézték, néztem

én is, amíg bírtam, aztán elmentem meginni egy sört, végül az utolsó felvonásra

visszat

értem a történetbe. Mennyi finom Puccini-csenés, milyen

édesen ostoba

történetmesélés, idióta, teátrális giccsorientalizmus, tragikus vég ide vagy oda,

mindenütt ernyesztő (a közönség java részét viszont felgerjesztő) operettklisék.

Itt-ott, amikor Lehár nem a kiélezett hatásra hajtott, valóban vannak ügyes operai

megoldások, szinte (és itt F. I. nekem sütögetett, nyársas békáját lenyelve mondom) Richard Strauss-finomságúak. Ezekből a kagylókból mégis mintha már

kiszedték volna a gyöngyöt. A szereposztás remek (Piotr Beczala, Julia Kleiter),

a kórus, a tánckar, a zenekar (Fabio Luisi vezényel) elsőrangú, mégis hiányzik a

biztonság és a megcsúfolt szemérem szokásos zenei kálváriája, hogy aktus közben nem tudunk egymásra hangolódni.

* * *

A „nanáiról” és a tarott-kertről ismert Niki de Saint Phalle fallosz-obeliszkjét fotózom: ezt a tükörcsillogásba merevedett modern Priapust, mely itt, a

fribourgi múzeumban a hatalmas levegőeget képzeli maga fölé kozmikus

vaginának.

Idioszinkretikus stílus, van benne a naiv művészetből, a pop-artból,

az art brutból, a giccsből. A zürichi pályaudvaron épp átrepül egy nana-védangyal: túl materiális szellemlény, nehezen repül, szemmel láthatólag többször is

megszegte az eszkatologikus fitnesz-fogyasztó kúrát, a szárnyai egyre nehezebben viszik. Esélye sincs, hogy visszaszálljon a

Faust előjátékába vagy

Az ember tragédiájá

ba.

Niki de Saint Phalle első férje Henry Mathews író volt: miután N. rátámadt

a férfi egyik szeretőjére, majd gyógyszereket vett be, kezelésként megtapasztalhatta az elektrosokkot. Alighanem ez az elektrosokkhatás lett művészete

alapmetaforája is: a női test mint sokkoló, a fallosz mint elektromos sokkoló

(vibro-turbo-S/M-extázis). Válásuk után hozzáment Jean Tinguelyhez: a kine-