Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Csehy Zoltán: Theatrum mundi – feljegyzések a kakasülőn (Svájci naplótöredékek)
90 lítás nyílt a szögről (szegecsről) : kezdve az antik ácsmunkától, Krisztus megfeszítésén át a bőrszerkós szegecses cuccokig jutunk. * * * A reformáció genfi emlékműve ugyanolyan híres, tételes, fantáziátlan, hosszú és didaktikus, mint Illyés verse. * * * Genf, temető. Borges ezoterikus-kőkorszaki sírja. Méltóságteljes Musil-sír- emlék. Ginastera! Frank Martin! Kálvin szerény nyughelye. Tetszik a felirat. A discipline rigoureuse vajon a terror eufemizmusa? Eszembe jut Faludy gyilkos Kálvin-verse. Meg egy tanulmány, mely szerint több „szodomitát” küldött halálba, mint a spanyol inkvizíció. És, természetesen, Wesselényi Polixéna svájci útinaplója: „Ha jól emlékszem, mutatják Calvin házát is, ki az észnek tágas vizsgálódást engedő protestantizmus szabad, engedékeny elveit elismerve, önszűkkeblű , epés, erőszakos hitbuzgóságában, az intoleráns gyűlölségében Servetet megperzseltette, s az emberi nemnek egy részét minden irgalom nélkül a pokol örökös lángjaira kárhoztatta.” T. Calvinót mond Kálvin helyett. Ezen felvidulunk. Alig várom, hogy lássuk a „kéjelmes tekintetű” belvárost, ahogy Wesselényi Polixéna ajánlja. S. talál egy különös sírt: a szöveg szerint az illető hölgy (Grisélidis Real) író és prostituált volt. Talán van ennek a szónak más jelentése is, akadékoskodom. M., akinek az anyja francia, azt mondja, nincs: ez a nő itt, Borges mögött, útban Kálvin felé, egy írogató, tabloid ribanc. Mors omnia solvit. * * * Genf, La Maison Tavel. Jean Mohr fotói. Nemzetközi szervezetek dokumentumfotósa, kéj- és kényszerutazó, aki minden utat kétszer tesz meg, egyszer önmagában, egyszer járművön, de mindig fényképezőgép pel. Egy 1966-os fotó Tbiliszib ő l: három fürdőző férfi, az egyik háttal a levegőben, a másik úszik, a harmadik térdig áll a vízben. Három jellem, a vad-kísérletező, a szabálykövető és az óvatos-melankolikus. Henri-Edmond Cross pointilista fürdőzői (1906) a múzeumban még menthetetlenül melankolikusak , Edouard Manet-ban mindig tetszett a nevetséges nárcizmus kreatív erotikája. A fürdőzők festése a moder- nizmus idején látszik kulminálódni: akkorra a sejtelmes vízi nimfákat már szinte végleg elnyeli a mitológiai ősköd. Hylas meg visszatalál az Argóra. * * * „Az antikvitás akkor szól hozzánk, amikor neki kedve van, ne, amikor nekünk” – írja Nietzsche. Várom, hogy Ovidius ma is szólongasson (az Átváltozások at fordítom): meg is teszi, a Niobe-történet borzalmait, a változatos halál egyetlen, nagy, anyai halálban kulmináló, istenkáromló magaslatait kínálja. A szikla kitartóan könnyezik, a könny ráfagy. Tudom-tudom, Niobe a mai Törökországban sír (a Szipülosz-hegyen, ma Spil Dağı) , én mégis (könnyítésként) a svájci, most is havas, éles-szikár , zöldpala és dolomittestű, szürke gneisztömbben kicsúcsosodó Matterhornt képzelem alkalmi Niobénák. 4478 méterre ágaskodó fájdalom. * * *
