Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
23 Reggelre az ökörnyál beszőtte az egész Járást. Sosem ilyen selymes látomást. Igen, mintha gyolcsokat, selymeket terítettek volna száradni a gyepre. Sziksóra. Hágában egyszer régen láttam egy ilyen festményt, kiteregetett fehér vászoncsíkokkal tele… Végre kijön, meglátogat az unokákkal a feleségem. Kérdem, nálad a kamera? Nálam, mondja. Meg tudod állítani a képeket, tudsz fényképeket is csinálni vele? Tudok, mondja. Gyere, átmegyünk az árkon. Lefényképezzük: Bus Károlyt Kardelt. Leírtam, belediktálta az életét az egyik füzetbe. Zsófi meg Zsigmond boldogok. Imádnak szamaragolni. Tudom, a kis fekete-fehér vietnami malacot is gyorsan megkedvelik majd. Látom, Bus Károly-Kardel már várt bennünket. De alig ismerem fel. Mert megborotválkozott. Szögecselt szalagú, széles karimájú, ünnepi kalapot tett a fejére. A nyerget is már levette a szamárról, mert majd kocsival megy be koszorúkat venni. Kétségbeesetten kérdem, hol az ernyője, hiszen anélkül nem ér semmit az egész. Amikor végre-valahára rábukkantam ama napernyőre, amely Lautreamont műtőasztalán találkozott volt a varrógéppel, s az egész huszadik századot meghatározta, valamint a huszonegyedik első negyedét is minden bizonnyal meg fogja határozni még, igen, mikor végre egy az egyben rábukkantam ama napernyőre, mert mindig is sejtettem, valós ernyőről kell, hogy szó legyen, ahogyan a varrógép is az volt, valóságos, Danilo Kiš lelte meg, jóllehet már rózsák nyíltak a helyén, és minden jel szerint az lesz a műtőasztal is – azzá, valóssá, akkor dokumentálnom kell, fel kell mutatnom az egész világnak, az egész művészvilágnak legalábbis, ezt a napernyőt: Lautréamont napernyőjét! Valamiféleképpen ide került Bus Károly-Kardelhez, őt tették meg ama napernyő őrévé. Más a pecsétet őrzi, ő az ernyőt. Itt. A Járáson. A Sajtin-halmon. A széksóban. Hol az ernyő, kérdem kétségbeesve. Mutassa már, mondom. Jutkának is mutathassam, megbizonyosodjam, nem hallucinálok. Előhozza valahonnan a hűtőház mögül. Lassan, nagy szakértelemmel nyitja. Hirtelen megfeszül, kattan. Behúzódik alá. Néz, les alóla bennünket. Ahogyan az egér les a lyukból. Félve. Megrettenve. Valami még nem tapasztalt fájdalommal a szemében. De ugyanakkor van valami ravaszkás kíváncsiság is ebben a tekintetben. Először is vár, mit tudunk kezdeni vele, be tudom-e pászítani a világba. Ezzel a nagy, málnaszín napernyővel. Noha nem érti egészen, miért is éppen ez a napernyő izgatja leginkább a fantáziámat, amelyet talán távoli rokonai szuperáltak volt ki a DÜHÖNGŐ-ben, vagy a Kálváriára néző TEXAS-ban. Áll soká fegyelmezetten, jóllehet látom, titkon ő is levesz bennünket. Száll alá a nap. Félek, ahogy a horizontra ér, parazsa felgyújtja a vaddohány, az ökörnyál végtelen selymét, s az gyorsan az ernyőhöz vezeti, belekap megfáradt málnaszín anyagába. Aztán, noha a nyereg már nincs fönn, felül a szamárra. Felém nyúl, megsimogatja fejem. Mintha csak azt mondaná, te is Bus, én is Kracsun… Én is szeretném megérinteni, megsimogatni, de nekem nincs olyan, azt a spanyol márkit idéző mozdulatom, csak vigyorgunk… Másnap benn Kanizsán, teljesen véletlenül, megboldogult bátyám felesége, Irma, Kardelt említi. Te ismered Kardelt, kérdem. Igen, szokott nekem segíteni kishomoki tanyánkon. Akkor majd vele is elmeséltetem a történetet, mondom.
