Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
24 Kivel, kérdi. Milyen történetet? A Busok történetét. A Busok Kracsun-ágának történetét. Nem érti. Ő Gilice… A fia meg Tolnai… Kíváncsi vagyok, ő hogyan látja, hogyan Bus Károly-Kardelt… Szeretnék találkozni Kardellel, mondom. Ő is Kracsun, én is Bus, mondom. És hát akkor nemcsak Kracsun, hanem Kardel is. Bus Kardel. Szeretném, ha Bus Kardel is tollba mondaná nekem az életét. Tollba mondva is ugyanolyan cifra, mintha én cifráznám, jóllehet megállás nélkül imádkozom, ments meg, uram, a cifra szövegektől... Hát, mondja unokaöcsém, Tolnai Csaba, cifra az annyit jelent, mint: nulla... Azért mondhatja, mert valakitől hallotta, Kumbukto felől tudakolóztam az elhagyott ostorkai iskolában élő remete matematikusnál, Kumbukto felől, ugyanis a kumbuktói matematikusok, akik fehér szamáron közlekedtek a sivatagban, a kumbuktói matematikusok találták fel a nullát… Cifrázni, sok kis köröcskét varrni, folytatja Csaba, aki kitűnő néprajzos, valójában olyas valami, mint amikor a borbély lenullázza a fejed… A fekete francia füzet BUS KÁROLY-KARDEL ÉLETE bekerült a többi Tanyasi téka közé a tulipános ládába. Szeretem, ha füzeteim idővel átveszik a láda dohos szagát. Egyszer majd újra átszőrözöm. Az életét, mondom, de alig múlik néhány nap, ismét előveszem. Valamiért úgy érzem, immár minden, ami jön, oda tartozik. Oda kell vezetnem. Kötelet fontunk odaát, szép köteleket, amelyek egyrészt gyerekkorom köteleseit idézték, mindenekelőtt Berec bácsit, édesapám barátját, azért ragyogtak, valamint műanyag voltuk miatt, valóban úgy ragyogtak ott kifeszítve az alkonyatban, mint a lézer… Volt kint nálam a tanyán Barceló, a nagy katalán festő. Körülszaglászott mindent. A tulipános ládát is. Mesélte, Afrikában, ahol leginkább fest, a termeszek kicsipkézik, kicifrázzák a rajzait. Megkaptam tőle afrikai naplóját. Mert ő azonkívül, hogy katalán, Spanyolország festője, meg a tenger festője, meg főleg Afrika festője, tán a legnagyobb festője Afrikának, igen, arról szándékozom írni, Afrika- festészetéről, meg hát persze tenger-festészetéről is, valami nagyon anyagszerű dolgot csinál, jóllehet egyértelműen Courbet nyomán, ha nem éppen afféle tisztelgésként is előtte … Utána kisétáltunk a Járásra. Leheveredtünk. Alkonyodott. Kicsit talán el is szenderedtünk. József lefényképezett bennünket. Később kaptam a fotókból. Az egyikre rácsöppent valami. Próbáltam ledörzsölni, de fölsértettem az égboltot. Aztán nyállal próbáltam szépen elsimítani a fenti szakadékot. Meg kellene mutatnom neki. Azt a fenti szakadékot. Hiszen Avignonban majd találkozunk, ha Isten is úgy akarja, addigra megjelenik közös kötetünk. A Miquel Barceló árnyéka. Milyen jó lenne, ha éppen ez a fotó kerülhetne abba a kötetbe, amely különben is irreálisnak tűnik, éppen pászolna hozzá ez a Járás feletti beszakadt égbolt… Lenn a tengeren meghalt Bicskei Ottó. Hazahozták a hamvait. Valamit talán a tengerbe is szórtak belőle. Ott, nem messze Splittől, Kaštel Stariban, közvetlen Ćipiko, a nagy olasz származású dalmát szerb író szülőházánál… Ismét előkeresem a fekete füzetet, hogy feljegyezzem Ottó halálát. Jeges utakon jöttek, még Zombornál is eltévedtek. Ági, Ottó felesége, meg Anikó, a barátnőjük, hoztak lentről, az urna mellé egy csokrot. Négy nagy fehér osztriga kagylóhéjból meg fehér orchideából. Elállt a lélegzetem. Még sosem
