Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar

17

zacskók egyikéből, csak éreztem, hogy forog velem a világ, de hogy miért forgat,

meg hogy meddig forgat, azt nem is sejtettem, ahogy a törek, a növényszemét,

pöszmet sem tudja, miért, meddig pödri a forgószél... Megkínált az ostyalapokból készített süteménnyel.

Egyszer benn Ó-(Magyar-)Kanizsán mutattak egy nagy, díszes könyvet a ’14-

es hősi halottakról. És abban megpillantottam a nagyapámat. Ez lett az egyetlen

biztos pont. Ma sincs semmi más fogódzóm.

Csak a tábornok nagyapám. Hozzá tartom magam. Szigorúan.

Egy időben azt hittem, majd az asszony lesz a másik fogódzóm. Vele majd

bepászolódhatok a világba. Az életbe mint olyanba. Született két gyerekünk.

Mondom, kutat fúrattam. Meg vettem még sok olcsó, ilyen-olyan reszli földeket.

És elkezdtünk paprikával foglalkozni. Nagyban a VOĆAR-nak, meg piacoztunk

is. Nem pirossal. Hanem rotundával, soroksárival, tévépaprikával, baburával,

olajossal… Főleg Ó-(Magyar-)Kanizsán piacoztunk. Közösen a Pörös Dénesékkel.

Akik jó barátaink lettek. Húsz évig együtt árultunk. De a Dénes asszonya kicsit

beteges volt, meg titokban részeges is. Elég az hozzá, egy napon rajtafogtam a

Dénest az asszonyomon. Húsz éve tarthatott már ez a viszony, hiszen szüretekkor is összejártunk. Azt még tán kihevertem volna.

De akkor a fiam egy pénteken berúgott, mert szombaton indult volna katonának. Motoron hajtott Martonosra, mint a kozák. És elütötte a Réz János bácsit.

Aki rögtön szörnyethalt. A fiam meg kettétörte az állát. Minden pénzem ráment

a Rekecki ügyvédre. Végül föladtam. Három évet ült le Mitrovicán.

Szétosztottuk a vagyont, az asszony azóta Kisgyálán él, Horgas mellett, a

Pörös Dénessel. A házrészét a gyereknek adta, nem íratta rá, csak odaadta neki,

meg egy hold földet, meg közösből is adtunk neki még négy holdat.

És akkor összereccsentem. Mint amikor rálépsz egy széthagyott tojásra. Ittam

is persze akkor már nagyban. Bekerültem a törökkanizsai mélakórházba. Ott

aztán rendbe hoztak.

Viszont a gyerek rendületlenül züllik. Volt vagy negyven felesége. Megver, ha

nem pénzt viszek neki véletlen éppen. Kardelnak hívják. Kit hívnak Kardelnak,

kérdem immár én is leesett, akárha összetört állal. A fiamat. Úgy ismerik. Hogy:

Kardel. Őt nem nevezik búsnak, jóllehet állandóan mulat a vásárokban…

Az unokáim leköpdösnek, az asszonya földobálja a tetőre a cukorkát, amit

viszek nekik, hogy aztán a kisgyerekek másszanak, nyüzsögjenek, ugráljanak a

tetőn, mint a verebek…

Csak a birkák maradtak. Hiszen születésemtől huszonnyolc éves koromig a

birkákat őriztem. Meg nyírtam őket. Az öcsémmel. Naponta ötvenet-hatvanat.

Meg ez a szamár maradt. Kapok parasztnyugdíjat, háromezer dínárt, két részben.

Ide-oda dugdosom a pénzemet.

Vadliba meg vadkacsa is több van az idén, kapja fel hirtelen a tekintetét, jó

alkalmat találva arra, hogy témát váltson. Kérdem, immár én is váltva, meddig

papföldek ezek itt… Mutatja. A Sajtin-halmon egy zsidó tanyája volt, körül a

földek is az övé voltak, az erdő is, fajbikákkal bajlódott.

Mondja tovább, Bus nagyapjának két testvére van. A Bus Lukács meg a Bus

Pista. Adorjániak, oromhegyesiek, ókanizsaiak. A gyerekeik gyerekei tartják a