Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
18 Budzsákban a DÜHÖNGŐ-t, meg a Kálváriánál a TEXAS-t. Ezt a Bus nemzetséget valahonnan Ukrajnából telepítették, ezek szerint nem véletlen járt arrafele Szűts nagyapám is… Ötvenhatos vagyok, mondja megint, mert emlékezett, amikor először említette, értetlenül néztem rá. Egész éjszaka hallgattam a rádiót, most van az évfordulója. Maga is ötvenhatos, kérdem, hogyhogy. Már fönn ül a nyeregben. Én is föltápászkodom. Kiverem a sót a füzetből. Megyek mellette. Negotinban szolgáltam két évet. De akkor épp kitört odaát a forradalom, és Tito a Dunához, Kladovóba vezényelt bennünket, nehogy átjöjjenek Turnu Severinnél a ruszkik. Ott még lehúztam egy évet. Úsztak át az autóbelsőkben a román magyarok. Én fogtam ki őket, mert csak én tudtam magyarul az egységben. Én vezettem az őrházba, én öltöztettem át őket. Az egyik nagyon hálás volt, hogy nem lőttünk rá, meg hogy átdörzsöltem, teát főztem neki. Kicseréltük a címünket. Írt Ausztráliából, meg aztán amikor hazalátogatott a feleségével Szegedre, át is hívott. Csináltattam útlevelet, és meglátogattam, ott laktak a szülei a piac mellett, az egyik kis utca sarkán. De később elvesztettem vele a kapcsolatot, így már nincs, aki igazolná, én is ötvenhatos vagyok, pedig most már talán valami kis pénzt is kaphatnék odaát… Mondom, majd holnap megint kijövök. Nem válaszol. Már elfordította szamarát. Állok ott soká. Említettem, Lukács bácsi, a rangidős járási juhász, akinek a feleségéről, Rozikáról, Bánszky Mária Róza, muzeológus barátnőm a VAJALJAORSZÁG című filmjét forgatta, már napok óta behajtotta birkáit az udvarunkba, hogy ne kelljen immár annyit kocognia, meg hogy szép pázsitot harapdáljanak nekem, ahogy mondja, sokkal szebbet, mint ha én nyírnám. Örült az unokáimnak, szeretem ezeket az új kis emberkéket, mondta, Zsigmondnak már ígért is egy bárányt, de majd Jakab is kap, tette hozzá, a lánykákat, a három nővérkét is nézegeti, mosolyog rajtuk, de azoknak nem ígér semmit. Egész délelőtt ott üldögél a tanya elé tett, egyik lábára billegő, téglával alátámasztott vesszőfotelben, én meg mellette a kis sámlin. Végigbeszélgetünk vele is sorjában mindent. Noha legszívesebben Mostarról mesél, ahol katonáskodott, a forró kövek között zavarászták az usztasákat, jóllehet egyet sem sikerült elcsípni... Nyaranta kihúzódtunk Nevesinjébe… Akkor megbillen kissé a fotelje, vizsgálja, volt Martonoson egy kosárfonó, mondja, az tudna új lábat fonni ennek a fotelnek... Ő harmonikázott a lakodalmunkban. Ki, kérdem. Az a vak kosárfonó, mondja. Trockij körösztapád temetésin is ő harmonikázott, nem volt ott, a szomszéd Hergelék lakodalmán játszott éppen, azok már jó előre megfogadták, de amikor elérkezett a temetés órája, egyszer csak elkezdte húzni sorjában Trockij szomorú nótáit, úgy húzta, jócskán felerősítve, hogy áthallatsszon a kistemetőbe, aztán nem is fogadott el pízt érte, szép temetés volt, végül mindannyian dúdolni kezdtük azokat a szomorú nótákat, míg legvégül a Stratégia bácsi el nem énekelte a Bunkócskát... Közben motorján átrobog Szokol Zoli is, bal oldali szomszédunk. Lukács bácsi valami kérdésére hosszasan mesél arról, hogy Stratégia bácsival elmentek valahová Nagy-völgy alá, egy magányos öregasszony tanyájára, valami jó szívós nőstényt venni, hosszú távra, na meg hát persze jó olcsón… Az ólak már mind
