Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
16 Szóval a Kracsunék hazahozatták az árvaszéken keresztül az anyámat. De nem jól bántak vele. Látta ezt Ancsán Lupuj Péter bácsi, aki a görögkeleti hitközség elnöke volt, bevitte anyámat dajkának a szerb paphoz, majd aztán cseléd lett ugyanott, szakács tíz évig. Onnan ment férjhez. Valamiféleképpen megismerkedett Szűts Lajossal… Szűts Lajossal, kérdem. Nem értem e név túl gyakori felbukkanását sem, hogyan lehet mindenki Kracsun és ugyanakkor Szűts… És akkor még a Busokról nem is beszéltünk… Igen, nyomatékosítja, Szűts Lajossal. Gyorsan teherbe is esett tőle. Ám nem bírtak megházasodni, mert különös mód egyiküknek sem volt papírja. Nem tudták bizonyítani, hogy kicsodák is ők valójában. Hogy a fenében termett itt két Szűts, egy Kracsun-Szűts, meg egy Szűts- Szűts… Mintha nem lett volna föld a lábuk alatt. Mintha a szél hozta volna ide őket valahonnan, aztán elvesztették egymást, majd mint ismeretlenek egymásra találtak, vagy nem is tudom... De Ancsán Lupuj Péter bácsi hozzálátott, hogy beszerezze a papírjaikat. Lupujéknak nem volt gyerekük, azért abajgatta olyan szépen anyám életét. Ancsán Lupuj Péter bácsi, amikor hirtelen átlátta a dolgot, mármint hogy nincs papír, vagy mit látott még át, nem tudom, vett egy házat anyámnak meg az egyik juhászának, Bus Károlynak, akivel, se szó, se beszéd, gyorsan összekomendálta. Tíz birkát is adott nekik. Így lettem én, a neves Szűts tábornok unokája fiának, Szűts Lajosnak a fia, mire megszülettem: Bussá. Semmit sem értek, jegyzetelek, de nem akarom kérdéseimmel zavarni. Itt már, úgy látszik, a füzetem sem segít. Mind többet rajzolgatok ujjammal, könyökömmel a füzet köré a sóba. Valójában nincsenek is kérdéseim. Valami több van annál, hiszen Ancsán Lupuj bácsi szerepét sem értem, jóllehet őt, s benn a faluban, a Kistemetővel (ahol Gyöngyvér húgom fekszik) szemben, a Szerb temetőnél élő feleségét, Ancsán Lupuj Viktóriát, Viki nénit is jól ismertem, sőt, ha nem tévedek, valamiféle rokonságban is voltunk, ismertem nem mindennapi kedvességüket, jóságukat, csak eddig nem tudatosodott bennem a dolog… Jól éltek, lettek családjaik, akiket egy kicsit azért jobban szeretett a Karcsi bácsi, noha anyám állandóan intette ezért. Barátkoztak a Szűts Lajosékkal. Lajos bácsi engem mindig fiamnak szólított. De én ezt, mivel nekik nem volt családjuk, természetesnek vettem, nem sejtettem semmit, egyáltalán nem, mondom, csak azt éreztem, hogy kedvel. Ő csináltatta a katonakufferomat, valamint majd a lakodalmamat is ő állta. Később egyszer, már nekem is voltak gyerekeim, váratlanul elkiáltotta magát. Megmondom Ilám a Károlynak, hogy én vagyok az apja! Hogy én csináltam! Hát mondd meg, mondta anyám. Mondd meg, hogy te csináltad. Ne edd magad, mondd meg. Károly, tudd meg, én vagyok az apád, mondta Szűts Lajos bácsi. Én csináltalak. Néztem rá. Maga csinált, kérdeztem elámulva, észrevétlen megtapogatva magam. Én, mondta. Kaptam tőle két lánc földet. Később azon vettem a kishomoki földjeimet, ahol idővel kutat fúrattam, hogy paprikával foglalkozhassunk. Nem nagyon értettem én semmit, mondta Bus Károly-Kardel, miközben valami süteményt, ostyalapokból készített süteményt húzott elő a nyereg mellett lógó
