Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
15 elháborúzta a Miloš… Mit szív? Ezt a FORTE-t, húzza elő a zsebéből. Miféle cigaretta ez, veszem a kezembe a dobozt. Aztán szünet. El kellene kezdeni. Jóllehet már rég elkezdtük. Mindent följegyeztem, a keresetét, a cigarettáját illetően. Ügyelünk, kutyáink ne kerüljenek közel egymáshoz, a birkák ne kerüljenek közel a mislinghez. Milyen idős a kutyája, kérdem. Kétéves lesz. Az apja tizenhárom évesen nyúlt ki, szaladt utánam, de otthon, amikor enni akartam adni neki, sehol se találtam. Visszamentem. És megtaláltam félúton, kinyúlva. Biztosan tüdejére ment ez a sok só. Mert hát, nézze, mondta mosolyra húzva száját, az ő orra még közelebb a sóhoz, mint a magáé… Egy csimbókos kóccsomó, nyakában karvastagságú kolonccal, jóllehet mindennek ellenére mégis látszik, ez is egy olyan igen nagyfogalmú puli valójában. Mondom, most egyedül vagyok én is. A gangról egész nap látom a bódéit. Ha előhozom a gukkert, látom, ahogy eteti kis, vidám, kipányvázott vietnami malacát. Fölegyenesedik, mint a figyelő ürge. A Burda motorozott ki, mondja, hogy visszafordítsa a nyáját. Eddig bejönnek a Burda birkái is, kérdem. Reggel mindig ott legelésznek előttem az árok partján, mondom. Azt hittem, aztán meg hazafordulnak a túloldalon. A Burdáék gukkerral pásztorkodnak. Látja, érzi ő is, tovább nem halogathatjuk. Bele kell kezdenünk. Mire jó magának az én életem, kérdi hirtelen is, meg tűnődve is ugyanakkor. Hová a fenébe tudja bepászítani, tűnődik maga is. Mire jó magának, amikor nekem sem volt jó. Legalábbis én sehogyan sem tudtam belepászolódni a saját életembe. Meg sehová. Talán ezt az utolsó tíz évet kivéve, amióta ismét itt vagyok künn a Járáson. De szerencsére nem érdekli a válasz, inkább azt próbálja elmagyarázni, hogyan is érti ő azt, hogy sehogyan sem tudott belepászolódni a saját életébe. Mert nem is volt, nincs is semmi sajátja. Meg sehová máshová sem. A Járáson is csak úgy, hogy ide-oda billeg, mozog, ide szegődik, oda szegődik, ide se, oda se, billeg, mint a barázdabillegető, futkos, mint a bíbic… Bus Károly-Kardelnek hívnak. 1934-ben születtem Oromhegyesen (Trešnje- vacon). Apám Bus Károly, az ő apja Bus János. Anyám Szűts Ilona, Budán született. Apja, anyai nagyapám, Szűts Sándor katonatiszt volt: tábornok… Mi, kérdem fölkapva a fejem, ismét összezavarodva: tábornok? Igen, tábornokként esett el ’16 telén Ukrajnában. Nagyanyám, amikor megtudta, beadta anyámat a lelencházba, írt haza, Ó-(Magyar)-Kanizsára, Kracsun Miklós bácsinak, jöjjenek el érte, ha akarják, vegyék ki az unokájukat, vegyék magukhoz, írják a nevükre, ő meg a Margit hídról szépen beleugrott a zajló Dunába. Hirtelen nem kaptam levegőt. Szóval nagyapám itt, Ó-Kanizsán volt fiatal katonatiszt, itt ismerkedett meg nagyanyámmal, aki szép, igen szemrevaló menyecske volt, majd felmentek Budára. Anyám egyik budai testvére, Szűts Mihály, nem tudom, ő tán benn maradt a lelencházban, újságíró lett, a második háború után kivándorolt Ausztráliába, irányukban nem látok tisztán... Anyám egyszer Szűts Lajos bácsival, apámmal fölment Budapestre, látták Horthy Miklóst, de a budai házat nem találták, aztán meg ismét kitört a háború, minden kapcsolat megszűnt ötvenhatig. Hallom, épp most van az évfordulója ötvenhatnak... Én különben ötvenhatos vagyok, mondta…
