Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
13 kicsinek találták a házat, még kisebbnek az udvarát, igen, valójában nem is volt udvara, túl közelinek a töltéshez, úgy kerültünk aztán végül is Palicsfürdőre, feleségem szülőhelyére, a Homokvár nevű, omladozó századfordulós salakbeton villába. Ám egy napon azt vettem észre, különösen, amióta láttam, valaki megvette azt a Bús-házat, a mi Bús-házunkat, és éppen úgy építette át, úgy építette föl, egészen be a Tisza fölé, úgy, sőt még szebben, fantasztikusabban, mint ahogyan én elképzeltem, azt vettem észre, hogy én valamiféleképpen mégis beköltöztem, egy részemmel mégis bevackoltam a Bús-házba. És egyik életem ott folyik a Tisza felett, a Tiszával, virágzáskor ablakom üvegén vacogó kérészekkel… És akkor valamiféle indíttatást éreztem leírni azt az én Bus-házbéli életemet ott fenn, a virágzásban, ködökben, fel is írtam a címet: A BUS-HÁZ De valamiféleképpen megakadtam a névnél magánál, láttam, előbb némi kutatásokat illene végeznem. De aztán más dolgom akadt, a BUS-HÁZ vázlata még most is folytatásra vár, noha némi jegyzetanyag azért gyűlni kezdett már a Busokat, a Bus nemzetséget – és a Búsokat, a Bús nemzetséget, mert állítólag két teljesen külön nemzetségről van szó, csak én csináltam magamnak valamiféle átjárást közöttük – illető iratmegőrzőben. Például átnéztem az adorjáni temetőt, megszámoltam, hány Bus és hány Bús fekszik ott, gondoltam, majd így sorba járom az oromhegyesi, a völgyesi, bogarasi, tótfalusi, kispiaci temetőket is, statisztikákat csinálok, ezt-azt, amíg rá nem bukkanok valami lényegesebb mozzanatra. És arra is csak e házról írva, fantazálva döbbentem rá, hogy van nekem, ha jól emlékszem, a HÍD-ban jelent meg, igen ott, egy BUS OTTÓ című versem is, igaz, még nem válogattam be egyik kötetembe sem, meg hát, amikor azt a verset írtam, még nem rezonáltam ennyire a Bus-Bús névre, noha lényegében éppen erről volt szó, mi másról is lehetett volna, e számunkra adott, a Balkán által odacsípett térségek felett való búsulásról, de a dolog még ennél is bonyolultabb volt, ugyanis ismertem egy másik Bús Ottót is, egy kedves újságírót, aki, ha nem tévedek, együtt járt a prepába feleségem nővérével, igen jó barátságban álltak, mindenesetre, gondoltam, illene vele is szót váltanom, előadnom, nevét illetően miféle csapdába is estem felelőtlen fantazálás, játék közben, igen, hirtelen olyan ynyira sűrűnek, bonyolultnak tűnt a dolog, hogy éreztem, segítségért kell folyamodnom, legalábbis konzultálnom kell Pap György barátommal, talán még diplomadolgozat is létezhet, amelyben valamelyik Ó-(magyar-)kanizsai származású gyerek már alaposabban feldolgozta ezeket a különös neveket, névvariációkat… De emlékszem, aztán a verset is a Bus-anyaghoz csatoltam, melléje írva: felkeresni a családot, újraírni, részletesen, tényszerűen az esetet: a Koszovóra vitt – kényszerített kanizsai gyerekek legyilkolásának borzalmas történetét. Most is itt a BUS-HÁZ feliratú iratmegőrző a tulipános ládában, a Tanyasi tékák között. Ezért zavart meg tehát ennyire, amikor ott a szikes kopáson üldögélve, kezében a kiszántott csumát rágcsáló szamár gyeplőjével, arról beszélt, azt kezdte bizonygatni, hogy ő, Bus Károly-Kardel is félig-meddig: Kracsun. Mint én. Amikor tulajdonképpen én sem vagyok Kracsun, mert apám magyarosította a nevünket, újabban pedig itt-ott már egyenesen Busnak-Búsnak, Búsuló busmannak, Búsuló juhásznak kezdtem nevezni magam, Bús Ottónak Goethe,
