Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
10 irányítja, előbb be akarja biztosítani magát, biztos akar lenni pozíciójában, mert volt ott szemben, a magas kukorica tövében két-három szögöl misling is. Nagyon megörültem, amikor egy rándítással aztán már egyenesen felém irányította a szamarat, amely, nem győzöm hangsúlyozni, őalatta nem szamár, de nem csak azért nem, mert nagyobb fajta, mert akkor még vélhetné az ember öszvérnek, hanem ahogyan ül, pontosabban, él rajta. Nagyon fontos lett nekem akkor már Bus Károly-Kardel. Ahogy kis utam végén váratlanul megjelent. Mutatkozott. Előtűnt. Sötéten felragyogott nekem, El Greco élő, forrón égő olajaiban, a sziken. A zúzott cserépről letérve épp egy tapintatosan a fűbe nyomódó, elágazó ösvényhez értem, ami fontoskodva vált ketté, de aztán, amikor épp választottam egyik ága mellett, láttam, nem csak az, a másik ága is elfogy, felitatódik a fűben, kiegyenesednek a lenyomott fűszálak, az ösvények megszűnnek. Legalábbis az én szemem, talpam számára. Nem leltem a tűt. Egész tűfűszőnyeg terült a lábam elé. És akkor értem oda, közel a kukoricatábla sarkához, ő pedig akkor bukkant föl a kukoricatábla másik sarkánál. Mint valami sakkjátszmában. A jelenések és látomások elhasznált kifejezések, s különben sem lennének pontosak esetünkben, jóllehet valami nagyon rokon dolgokról lehet szó. Kellett már ugyanis, hogy valami történjen. A Járással. A Járáson. Meg kellett hogy jelenjen előttem a szelleme, jóllehet a szellem is ugyanabból a kelléktárból való, mint a jelenés, a látomás, ám Bus Károly-Kardel esetében úgy ragyogott ez a valami, mint egy kétélű penge, ugyanis egyszerre volt spanyol márki, keresztes vitéz és járási semmi koma. Mellém kocogott. Hallottam a szamár elnyűtt bakelitpatáinak finom kopogását a szikrázó sziken. Nem szállt le. Felemeltem a kezem. Lekezeltünk. Az ő keze kisebb volt, finomabb, jóllehet persze erősebb, szinte éles, valóban, mint egy drága penge. Kabátja fénylett. Mint a páncél. Mindig ilyen, a használattól fényes kabátot szerettem volna. Páncélt. Mert mind jobban féltem a világban. Nézelődött, közben persze engem is jól szemügyre vehetett, ide-oda mozgatta villogó, metszett fekete szemét, sötét fejét. Nem tudtam megállapítani, mit figyel, mit követ ilyen koncentrációval. Nyúl, mondta. Meglapul, engedi, hogy áthaladjon rajta a nyáj, de arra nem számít, hogy én is ott léptetek szamaramon közöttük, megiramodna, de akkorra én már tarkón lódítom a botommal. Este meg már szépen sül is a serpenyőben. De csak másnap eszem meg, ha már szépen kihűl, mert fekélyről vagyok operálva. Bus Károly-Kardel leszáll. Iszik. Tegnap is ugyanígy ültünk meg a lapályos kopás peremén. Mikor megemlítettem neki, hogy én ott élek, szemben az egykori Kucora-tanyán, láttam, tudja, viszont az engem meglepett, mennyire ismeri a Kucoráékat. Aztán meg, amikor Bicskei Lajos bácsit találtam említeni, akivel először vadásztam kisgyerekkoromban, itt a Járáson, lánya, Margit meg a dajkám volt, még nagyobb ismeretekkel rendelkezett, ugyanis, mint mondotta, a Bagi tanyáján éltek, aztán meg a Bicskei Matyi tanyáját vették meg, ott a Lábatlan Baráth mellett, onnan is rukkolt be.
