Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
11 Én úgy tudtam, mondtam, maga kishomoki. Nekem azt mondta a Lukács bácsi. Igen, ott éltem volt az asszonnyal. A fiam most is ott él, meg az unokáim is ott élnek mind. Most is van ott fél tanyám. De én Oromhegyesen születtem. Oromhegyesen?! Ismerte a Varga asztalost, aki aztán boltos lett, meg kocsmáros? Meg mozis, tette hozzá elérzékenyülve kissé. Ő tartotta a nagy kocsmateremben a mozit, mondta. Ez a közlése meglepett. Ugyanis fogalmam sem volt róla, pedig amíg apám börtönben volt, minden telet Oromhegyesen töltöttünk, hogy mozi is volt egykor ott, Oromhegyesen, igaz, azt sem tudom, van-e még Oromhegyesen mozi… Ő fordította, mesélte el a filmeket, csak benézett a terembe, nekidőlt az ajtófélfának, s mintha az első mellette bámészkodó, hitetlenkedő embernek, elkezdte hangosan mesélni, magyarázni a filmet, vidám egy ember volt, olykor bele is játszott a filmbe, be is játszotta magát a filmbe… De nem Kossányinak hívták, tűnődött el. Már nem emlékezett pontosan, jóllehet a Varga lányát, unokatestvéremet, Pacit pontosan azonosította, együtt játszottak, mondta, később ugye a városházán dolgozott, kérdezte. Én csak egy Kossányira emlékszem, egy csodálatos, kis öreg nénire, benn Ó-Kanizsán, mondtam, aki egy időben koporsós volt, köténye zsebében állandóan ott fityegett a kalapács nyele, nem teketóriázott, egykettőre rászögezte az emberre a koporsó fedelét, nem adott nekik, a tetszhalottaknak, egy perc gondolkodási időt sem, míg arról viszont, hogy a kis öregasszony, illetve a férje egykor Oromhegyesen mozis lett volna, nincs hallomásom. De arról sem hallottam soha, noha az én hallomásaim valóban csak felemás hallomások, hogy Varga sógor valaha is mozis lett volna, noha azt viszont el tudtam képzelni, ahogyan kommentálja, meséli a filmeket, lévén valóban hihetetlenül szellemes, vicces ember, el azt is, hogy addig kommentálja, meséli a filmeket, hogy végül tényleg belemeséli magát is a filmekbe… A kishomoki Ózsvár Pétert, az Agyag Petit, a nagy cserépművészt ismeri-e, kérdem. Ó, most voltunk együtt lakodalomba Petyivel. Úgy emlékeztem rá gyerekkorából, mint aki nyakában hordta az öccsét. Mondtam neki, most vedd a nyakadba az öcsédet! Mire Petyi felkapta, és aztán úgy mulatott, nyakában az öccsével, egész éjszaka… Később megint visszatérek a Vargáékhoz, magyarázom, hogy a Varga volt édesapám legkisebb húgának, Ica néninek a férje. Mi volt a lánykori neve, kérdezte komolyra fordítva a szót. Kracsun, mondtam. Hirtelen elhallgatott. A birkák közé bámult. Talán ismét kék lipéket látott. Megváltozva ért vissza, jóllehet el se mozdult. Ismét méricskélni kezdett. A fejem búbjától a talpamig. Valamit most nagyon nem értett. Mondtam, itt volt Kracsun nagyapámnak a tanyája az alsó Járásszélen. Tanyasi böllér volt, sosem vette le a nyakából a súlyos bőrkötényt. Ő volt annak a cincár kolóniának a böllérje… Mutattam is neki a kezemmel. Ott. Még furcsábban nézett rám. És akkor megszólalt. Igen, az én nagyanyám is ott lakott, ő is ugyanoda mutatott finom kezével. Nagyanyám a Kracsun Miklós feleségének volt az édestestvére, aki felvette volt a Kracsun nevet... Most én néztem tátott szájjal Bus Károlyra. Kracsun Miklós ugyanis testvére volt apai nagyapámnak, Kracsun Tódornak. Hát igen, mondta, persze, testvérek voltak Tódor bácsival, egymás mellett volt a tanyájuk, akkor még szinte az egész Alsó-Járásszél Kracsun volt. Hasúaknak hívták őket, meg Tükörinek, az Ancsánékat meg Lupujoknak.
