Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Lengyel András: A „királysértő” Ignotus (Egy „elsikált” sajtópör történetéhez)
78 meglehetősen kritikus, és veszélyeket előre jelző. A jövő ilyen anticipációja, ma már tud- juk, nem volt alaptalan – szűk negyedszázad múlva a Monarchia elsüllyedt. Hogy az ural- kodó és minisztere kiérdemelte-e a bizalmat, immár, nagy idők távolából, nem egyszerű eldönteni. Ez a reménykedés alighanem a kortárs reménykedése volt, aki abba – azokba – kapaszkodott, amibe/akikbe tudott. A cikk elleni inkrimináció lényege, a „királyi ház tagjainak megsértése” azonban, ha mai távlatból nem is érthetetlen jogi gesztus, maradéktalanul nem igazolható, sőt fölvetése is a cikk lényegéről tereli el a figyelmet. 3 A cikket jegyző név: álnév, a latin szó jelentése „elmondtam”. Ez az antik Rómában a szónoklatok záróformulája volt: Dixi , elmondtam. A szó több ismert szólásnak is szerke- zetalakító eleme, egyebek közt szerepel egy olyanban is, amely lényegében e szó ismétlé- séből áll: Quod dixi, dixi. („Amit mondtam, megmondtam.”) Itt tehát nyilvánvalóan beszélő név. De nem erre az alkalomra lett kitalálva, már 1891-ben föltűnt A Hét ben, és 1903-ig, váltakozó éves gyakorisággal, jelen is maradt. Megsűrűsödése azonban, föltehetően nem véletlenül, 1894-re esett, ekkor hét alkalommal élt vele a mögéje húzódó szerző. A lapban azonban ez a gyakorlat meglehetősen általános volt, az írások nagy része – a szorosan vett irodalom (vers, novella) kivételével – így jelent meg. Elsődleges célja nem valami „kons- piráció” volt, hanem sokkal inkább a munkatársi gárda létszámának „megnövelése” és a névváltogatásból adódó szerepjáték. (A rejtőzködés többnyire maga is csak e szerepjáték tartozéka volt.) A kérdés, amelynek ez esetben nemcsak irodalmi, hanem jogi relevanciája is volt, az: ki jegyezte írását Dixi névvel? Ez a vizsgálóbíró felszólítására hamarosan kiderült. A Budapesti Hírlap 1895. január 19-i száma, A Hét sajtópöre címmel erről is beszámolt: „Említettük, hogy a királyi ügyészség a Hét című szépirodalmi hetilap ellen A főherceg nem fogad cikke miatt sajtópört indított. Az inkriminált cikket Veigelsberg Hugó (Ignotus) írta, a mit védője, Weiskopf Mór dr. tegnap tudatott a sajtóügyi vizsgáló bíróval.” (A Hét sajtópöre. BH, 1895. jan. 19. 10.) Ez a „tegnap” talán január 18-a volt, de az újságírói nyelv pongyolasága miatt az sem kizárt, hogy január 17-e. A hír igazi érdekessége azonban nem a szerzői beis- merés időpontja, hanem (1) maga a szerző személye, (2) a védőügyvéd személye, s (3) az, hogy ezek szerint a cikkért a jogi felelősséget mégsem a lap szerkesztő-tulajdonosa, Kiss József (1843–1921) vállalta magára. A szerző személyével kezdve a magyarázatot: Ignotus Hugó (1869–1949) a magyar szellemi életnek hosszú időn keresztül nagy polemikusa volt, sok nagy csatát megvívott ( A Hé tben is, majd a Nyugat ban is), nem az a csoda tehát, hogy egy cikkéért sajtópör indult ellene, hanem inkább az, hogy sok csatározása ellenére jelenlegi ismereteink szerint csak ebből az egyetlen cikkéből lett jogi „ügy”. Szerzőként való megnevezésében igazában az az érdekes, hogy a megnevezésben megjelenik egy azonosítás : Veigelsberg Hugó, azaz Ignotus. A szerző polgári neve ugyanis ekkor még (egészen 1907-ig) az apjától örökölt Veigelsberg családnév volt, s A Hét ben igen sok álnéven, azokat sűrűn váltogatva írt. Ám, úgy látszik, a közéletben írói név ként már megszilárdult egyik álneve, az Ignotus, és a sok szóba jöhető név közül ez lett az őt azonosító, emblematikus név. Érdekes a védőügyvéd személye is. Weiskopf Mór, aki vezetéknevét később Vécsei re magyarosította, nem más volt, mint (1891-től) Ignotus nővérének, Veigelsberg Emmának a férje. A házasság ugyan viszonylag hamar fölbomlott, Emma élete nagy részét magányos, elvált asszonyként élte le, de Ignotus ügyvédválasztása mégsem a véletlen szülötte volt. Sógorát választva a családon belül választott magának jogi képviselőt, s később is, ha tehette, mindig így járt
