Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Lengyel András: A „királysértő” Ignotus (Egy „elsikált” sajtópör történetéhez)
77 meg az ideális bűnbakot, benne fedezte föl „a viszonyok adott romlottságában érvényesülésre” törekvő politikust, aki „végeredményben a közélet nihilizmusát nagy tehetségéhez illően nagyban mozdítja elő” . (Három nemzedék és ami utána következik. Bp. 1934. 285.) De ez ugyan- annak a szerepnek csak az ideologikus kifordítása, átminősítése. Vagyis Szilágyi neve és szerepe mindkét oldalon e „liberális félszázad” meghatározó politikusaként rögzült. A modernizálódáspárti A Hét cikkírója pedig, értelemszerűen, e szerepet pozitív sze- repnek látta, s a miniszter támadóit és kigúnyolóit, okkal, mint a szükséges reformok kerékkötőit kezelte, s megvetette. A cikk további része, bő egy hasábon keresztül, a királyi család és a „magyar nemzet” viszonyával foglalkozik, és – a cikk ellen indított eljárás ismeretében, meglepő módon – „királypárti”. Ferenc József, a „királyasszony”, s a szűkebben vett királyi család mélta- tása ez, s – egyáltalán nem mellékesen – a kiegyezés (vagy ahogy a cikkíró fogalmaz: a „kiegyezkedés”) igazolása és megerősítése. Van azonban egy distinkciója, amely, lehet, a jog betűjét sértette. A tágan vett „királyi ház” egyes tagjaira utalva ezt olvashatjuk: „Lemondtunk róla s lemondtunk a többi fenséges urakról és fenséges asszonyokról is, tudván, hogy nekünk tényleg csak a mi felséges urunkhoz és az ő szűkebb családjához van közünk, a többi fenséges urakkal és fenséges asszonyokkal csak a büntető törvénykönyv köt bennünket össze és bizonyos etikettbeli formaságok.” (1894: 656.) Ez a megkülönböztetés tényleg elhatárolódó gesztus, jogi szempontból azonban még erről sem biztos, hogy igazolni lehetne a törvény megsze- gését. Ha viszont a cikk e második felét az inkriminációtól függetlenül vesszük górcső alá, feltűnik a Monarchia fenntartásának nagyon erős igénye, s Ferenc József szerepének mes z- szemenő fölértékelése: „Ő felségéről, a királyról, aki udvari fogalmak szerint csak letéteményese a Habsburgok fejedelmi hatalmának, háládatlanság volna el nem ismerni, hogy ő változatlan erővel, kitartással és áldozatkészséggel dolgozik tovább, noha nincs kinek. Azaz, hogy van kinek vagy kiknek s újabban úgy tetszik, mintha ezekre a fenséges utódokra való regardeok még a nagy király erős karjait is megbénítanák. Elvégre a depositáriusnak meg van kötve a keze. Ez a depositum Magyarország – valóságos depositum miserabile .” (1894: 656.) Ez utóbbi utalás, alighanem szándékoltan, kifejtetlen, e formájában enigmatikus, de legalábbis homályos. Mintha Ferenc József és a „fenséges urak” közötti érdekellentétekre utalna, amelyek mintha „a nagy király erős karjait is megbénítanák” . Magyarországnak depositumként, azaz letétként, lerakatként való meghatározása mindenesetre jelzi az értékelés nézőpontját. S több mint árulkodó, hogy e lerakat „valóságos depositum miserabile”, azaz szánalmas, nyomorult letét. E meghatározásnak az idegennyelvűsége, a magyar szövegen belüli betétjellege alig- hanem a benne kifejeződő ítélet fátyolba burkolását végzi el. A cikk zárlatában kifejeződő perspektíva mindenesetre meglehetősen borús. „Ezzel a kitétellel” , utal vissza a zárórész az országnak depositum miserabile ként való meghatározá- sára, „nem avval az értelemmel élek, amellyel a római jog, hanem a szó szerint valóval. Szánnivaló ország az, amely eladja saját magát. Szánnivaló ország az, amely nem él azzal az idővel, amit az isten mentül hosszabbra nyújtson s amelyben egy bölcs és jóakaró politikus fejedelem alatt még van kire támaszkodnia s van ideje s ereje magát a fenyegető jövő ellen megerősítenie. Amely egy pár főúri família, egy pár papi előfizetésre spekuláló újság, egy rosszhiszemű Hamlet és négy forint ötven krajcár hitközségi adó kedvéért a polgáraitól megtagadja az emberi jogokat. Amely az ő egyetlen nagy emberét, mert az egyetlent, akiben teremtő erő lakozik, pártőrültségből és erkölcsi betegségből odadobja a fenséges urak és a fenséges asszonyok egyéni ízlésének. A fenséges uraságok ízlése nem lehet olyan parasztos, hogy a bivalytestű és oroszlánfejű Szilágyi Dezső tessék nekik. Nekik a finom, elegáns, karcsú emberek tetszenek, mint amilyen Metternich volt.” (1894: 656.) E zárlat történeti szemantikája a maga teljességében csak az akkori politikai kontextusba visszahelyezve tárul föl. Annyi gyors és felületes – „utókori” – olvasással is bizonyos, csak két szereplő, a király és Szilágyi Dezső kap pozitív indexet, az összkép