Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
9 volt, nincs a tartásában. Akárha nyeregben született volna. Én persze sejtettem, hogy csakis Bus Károly-Kardel lehet. Mert a környező tanyákon, szomszédaimtól, Lukács bácsitól, a legidősebb juhásztól, aki néhány napja rendszeresen betereli udvarunkba kis nyáját, ne kelljen nekem kaszálni, nyírni a füvet, hallottam említeni nevét, persze ezek a rideg tanyasiak kissé ironikusan, olyankor a nyál sósavvá válik a szájukban, említik az ilyen embereket, semmi komáknak nevezve őket. Semmi komák. Meg aztán néhány napja unokáimat átvezettem az alsó-járásszéli, a Zimonićot (Ilonafalvát) és Velebitet (Pipacsfalvát), a két telepes falut összekötő út szépen felújított hídján, be bódéi mellett legelésző szamarához, leleményesen kipányvázott, szinte felistrángozott, kis fekete-fehér vietnami malacához. Ott üldögéltem soká egy felfordított nagy, rozsdás vályún, míg a gyerekek etették, mint az arrafelé legeltető, horgasi illetőségű juhásztól megtudtuk, Muki névre hallgató szamarát. De ő akkor nem került elő. Ő ezekhez az ide-oda topogó komákhoz viszonyítva valóságos figuráns, sőt földmérő, stratéga, állandóan akadtak dolgai, ide-oda kellett mennie, jóllehet, ha jobban meggondoljuk, se az ide, se az oda nem létezett, csak a sűtt fű a sós lapályokban, akárha tengeri csillagokként közlekedő isteni, bíbor birkaparé, a galacsintúró rabszolgatársadalma, amelynek ezeregy Sziszifuszát mind boldognak kell elképzelnünk, boldognak is láttam, akárha valami nagy-nagy pólómeccs történülne éppen ezeregy kapura, igaz, nem őt, nem Bus Károly-Kardelt becézték Stratégiának, hanem az Olgi édesapját, de még csak Trockijnak sem, mint körösztapámat, akit éppen Stratégia bácsi nevezett el Trockijnak, de nem azért, mert ő is megjárta Spanyolországot és a Szovjetuniót, nem azért, mert ő is hordott spanyolcsizmát, hanem azért, mert egy az egyben úgy nézett ki, úgy őszült meg, olyan istentelenül, mint egy kecske, igen, amikor egy éjszaka, akkor már az égvilágon senki sem várta, a kiskonyhában kártyáztunk a gyilkos juhásszal, hazaért, állítólag Japánon keresztül, mert egészen Vlagyivosztokig hurcolták, s ha már odahurcolták, gondolta, a legrövidebb út haza, Bácskába, Japánon körösztül vezet (azóta magam is megjártam Japánt, én is érdekelve voltam e legrövidebb utat illetően), ahogy bedugta fejét a konyhaajtón, azt hitték, a holdvilág kékkövével locsolt kecske tévedt arrafele, valaki mondta is, mielőtt megkeresnénk a gazdáját, jól meg kéne fejni, majd kacsintott, de azt már nem mondta, jól meg kellene baszni… Aznap, ki tudná, miért, szamár nélkül, gyalogosan hajtott ki valamerre Bus Károly-Kardel. Igen, csak ő tudott eltűnni ezen a forró platnin, mint valami sűrű, dimbes-dombos dzsungelben. És csak késő este tért vissza. Első pillanatban arra gondoltam, engem vár, kissé tán már nyugtalankodva is, a következő pillanatban meg arra, hogy elhatározta, nem fog társalogni velem, Fejősék is inthették, jobb az ilyen szakállas, városi emberekkel, műparasztokkal, amilyenek újabban már minden irányból, még Pestről is érkeznek, vigyázni, hiszen már azok a pestiek is parasztosan beszélnek, vigyázni, de az sincs kizárva, hogy Fejősék ugyanakkor meg is nyugtatták, kifejezetten idevalósi manusz vagyok. Őslakó tulajdonképpen. Aztán elindult őrhelyéről, de nem egyenesen felém, előbb megkerülte a halmot, hirtelen megrettentem, szó nélkül otthagy, de akkor láttam, a nyájat
