Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Nyerges Gábor Ádám: A hezitálási idő lejárta
72 dött alkohol, miután még jobban beüt, hatása tekintetében picit talán csillapszik, ilyen alkohol e percben a vihogás is. Segíthetünk valamit?, kérdezi egy pillanatra emberivé váló hangon, már majdnem közelebb is hajolna, hátha úgy jobban dekódolható a szemből jövő motyogás, de hát az ott álló, kötött sapkás ismeretlen azért még mindig lehet valami kóbor elmebeteg, aki rejtve bántalmazni készül. Szóval az anyám nagyon beteg és fent. Izé, itt lakunk szemben, és eleve csak pár órát tud aludni és. Jézusom, ne haragudj, baszki, Juli, kussolj már. És Juli kussol, bár kevésbé jámborsága még inkább az épp beüt, mint a már enyhül állapotában van, a barátnői csitítás azért elég hatékony módszer, már nem vihog, a vigyor is lehervadóban a fejéről, de egyelőre még, hátha van még pár másodpercnyi kiél- vezhető élet a beállni készülő, nagy komolyság árnyékában, nem engedi magát teljesen jámborrá átlényegülni. A vigyor és a hirtelen komolyság közti, tétova és meghatározhatatlan vákuum nagyjából olyan arckifejezést eredményez a fején, mintha ennyi pia után hirtelen megindulnia vagy megállnia kéne, arcizmai épp- oly csálén rendeződnek a tökéletes húgyagyú üresség zenállapotá ba, mint egy slampos-esetlenné részegített, máskülönben rutinszerűen működő, hétköznapi mozdulatsor. Ő, ja, bocs, tart lenn egy heroikusan elnyomott böffenést. Ne hara- gudj, nem tudtuk, figyi, szólunk a többieknek, csendben leszünk, süllyed épp a föld alá a legjámborabbik, összehúzva csöppet a kabátját, mintha a (Kuka csak most figyel fel az ebből az irányból is ki-kivillanó, figyelmet terelni bőven alkal- mas, és zavarbaejtésre is megfelelő anatómiai részletekre) csini ruci is hozzájá- rulna Kuka anyuka ébrenlétéhez. Köszi, mondja Kuka, és ha ilyen pillanatokban képes volna büszke lenni magára, most az lenne, nemcsak az elhangzó ígéret okán, hanem mert végre időben és pont azt mondta, amit ilyenkor valószínűleg kellhet. Sziasztok. Szia, suttogja egy háborús övezetbeli kórház ápolónőjének hangszínén, legjámborabb együttérzésével a lány. Csssssst, figyi. Senki nem hallja, persze, csak a mellette álló, immáron végre többé-kevésbé együttérzővé komolyult arckifejezésű, kevésbé jármbor, meg a pipiskedő léptekkel, szokásos tempójánál gyorsabban távolodó, zsebében már a kapukulcsot keresgélő Kuka. FIGYI MÁR, ordítja a jámbor végképp tövig szégyellve magát, elvégre e pillanat- ban ő a leghangosabb, tudja, hogy a kaput már belülrő záró Kuka ezt még hallja, hogy per pillanat ő az, aki a legvelőtrázóbban üvölt, úgy, hogy erre még a leg- mélyebben adaptálódó lakók is fel kell riadjanak gondterhelt álmukból. Hirtelen november táji fagyos csend áll be – a valamelyest mélyebben alvó, zajt jobban toleráló lakók erre riadnak fel ezúttal, partizaj és síri csend feldolgozhatatlan, negligálhatatlan, döbbenetes váltására. Vészesen múlik a hezitálási idő, ezúttal a legjámborabb csajé, mert tudja, csak egy, legfeljebb két másodpercnyi csendet szülhet egy teljes tüdejéből elvisított, csupa nagybetűs FIGYI MÁR, a partihangulat mindjárt áthullámzik a pillanatnyi döccenés felett. Most volt itt egy srác, ezt most mondhatja majdnem suttogássá halkított, emberi hangon is, hiszen megdermed a csend egyszeriben az egész utcában, az anyukája nagyon beteg és Rosszul alszik a kedves mama?, üvölti közbe egy mélyebb fiúhang, hahahaha, Bazd már meg, pisszegi le a legjámbo- rabb, fogd be, tényleg kurva hangosak vagyunk. Az utolsó hangok szinte koppannak a többfelől pillanatra felzúgó hahaha utáni, újabb csendszünetben,
